Öregen, jóval a hetvenen túl költözött a Rába melléki faluból Budapest egyik agglomerációs körzetébe, engedve gyermekei azon kérésének, hogy ne kelljen annyit utazniuk, ha meg akarják látogatni, meg hát, ha valami érné, a közelében legyenek. Falu-falu, mondták, Pestre, ha nem akar, a lábát sem kell betennie. A házrész, amit kinéztek neki, semmiben sem hasonlított az otthonihoz, közös udvar, közös kert, közös bejárat, de, mint mondták, eddig sem okozott neki gondot az emberekkel való érintkezés, eztán sem fog. De még mennyire, hogy fog, gondolta ő, csak ti nem tudtok róla, mert nem ismertek. Tizennégy éves korotokban elkerültetek hazulról, onnantól kezdve anyátok meg én nem nagyon érdekeltünk benneteket. 
            Ha nem lettek volna az unokák, sohasem beszélik rá a költözésre. Mert a legfőbb érvük, tudta jól, az unokák voltak: vigyázni rájuk, amikor a szülők nem érnek rá. Ráadásul azokra az unokákra, akiket alig ismert, s akik alig ismerték őt. Évente kétszer ha lehozták őket, azt is csak akkor, mikor a felesége még élt. Azóta csak karácsonyra. Jobban mondva, karácsony utánra. Ha nem esett túl sok hó.
            Elrendezkedett. Minél előbb megszokja az ember a körülötte lévő dolgokat, annál hamarább békél meg a helyzetével. Rövidebb, majd egyre hosszabb sétákra indult. Milyenek itt a házak, az emberek, vannak-e kertek? Első látásra semmi sem tetszett neki: járda és padka nélküli keskeny utcák, szanaszét parkoló autók, láncra kötött, vadul csaholó ebek. Minden az ideiglenesség látszatát keltette, mintha ezek az emberek csak azért költöztek volna ide, hogy némi haszonnal túladjanak ingóságukon és már szedjék is a sátorfájukat. Nem látott például egyetlen húsz évnél idősebb fát sem, falra felfutó repkényt, elterebélyesedett rózsabokrot. Minden új volt, vagy majdnem új, de máris elhanyagolt, málló. Ennek a helynek nincs történelme, állapította meg mindjárt az első napon, vagyis déd- vagy ükapák sem éltek itt sosem. Megborzongott. Hogy élhet múlt nélkül az ember?
            Szomszédjai, akikkel szinte egybenyílt az utcaajtójuk, tökéletes képviselői voltak az itteni embertípusnak: reggel beültek az autójukba, elporoztak valamerre, estefelé megjöttek, bevágták a kocsiajtót, eltűntek a házaikban, és ajtajuk előtt megjelent a pizzafutár. Legtöbbjük, ha köszönt nekik, visszaköszönt, de volt, aki figyelemre sem méltatta. Volt már annyi tapasztalata, hogy ne döbbenjen meg ezen. Egy valamin döbbent csak meg: hogy az ő fiai is pontosan ilyenek voltak.
            Egy kis garázsbolt állt a zsákutca sarkán, oda járt vásárolni. Beautózhatott volna a Tescóig vagy az Aldiig, egyik sem volt messze, de szerette a friss kenyeret, és itt negyed kilót is mértek. Mindig reggel ment, nem túl korán, mikor az autók nagy része már eltűnt, így alig találkozott valakivel. Nem is bánta: nem túl barátságos népek voltak, nem akart megismerkedni senkivel. Elég lesz, ha jönnek majd az unokák, arra kell tartogatnia az erejét.
            Egy valaki mégis magára vonta a figyelmét. Egy nagyjából vele korú hölgy, aki rövid nyelű kapával és öntözőkannával a kezében vonult minden reggel, fekete ruházatából ítélve a temető felé. Úgy ment, mint aki rendszeres napi rutinját végzi, ami hozzátartozik az életéhez, mint másnak a bevásárlás. Talán ő sem idevaló, gondolta, mert soha senkivel nem állt meg egy percre sem, és nem is köszönt senkinek. Neki sem, pedig egyszer feléje biccentett.
            Hetvenéves korra az értelmetlen gátlások kivesznek az emberből. Így aztán meg sem lepődött magán, mikor egy reggel megszólította. Megkérdezte tőle, merre van a temető, mivel látja, hogy minden reggel odamegy.
            – Miért érdekli, ha nincs ott senkije? – kérdezett vissza az asszony.
            – Csak éppen tudni szeretném.
            – Itt egyenesen, aztán jobbra. Meg fogja találni.
            – Köszönöm.
            Az asszony ment két lépést, majd visszafordult.
            – Velem jöhet, ha akar. Megmutatom.
            Átvette tőle a kannát és a kapát, és együtt mentek tovább. Április volt, szokatlan meleg zúdult már kora reggel a településre, néhány ház ablakában ágyneműt szellőztettek, és tárva hagyták az ajtókat. Mintha az utcák is barátságosabbnak tűntek volna most, és a kutyák sem azt figyelték, kit lehet megugatni. A férfi reménykedni kezdett, bár nem egészen pontosan, miben.
            – Új ember itt? – kérdezte az asszony.
            – Miből gondolja?
            – A korunkbeliek mind bevándorlók. Senki sem itt született. Rohanunk az unokáink után.
            – Hát, így valahogy. Maga is?
            – Persze. A férjem csak fél évig bírta. Belehalt abba, hogy ott kellett hagynia a gyümölcsösét. Maga mit hagyott ott?
            – Azt hiszem, az életemet. Itt szinte csak… vegetálok.
            – Forduljon meg, és menjen vissza. A felesége?
            – A temetőben. Az otthoniban.
            – Eggyel több ok. Mellette lenne a helye.
            – Nem tudom. Én is az unokáim miatt…
            – Ellesznek azok maga nélkül is. Addig hiányzunk csak nekik, amíg távol vagyunk.
            – Úgy beszél, khm, mint aki csalódott a sajátjaiban.
            – Mindenki csalódik, csak nem vallja be. 
            Meglepte az asszony panaszáradata. Vagy inkább a szókimondása. Nem sok kedvet kapott tőle ahhoz, ami még el sem kezdődött a számára.
            – És maga miért maradt itt? A férje sírját gondozni?
            – Igen. Bár nem is tudom. Nem hiszek az ilyen… itt forduljunk el. Ott a kápolna, amott meg a bejárat. Akar még tovább jönni?
            – Itt maradnék inkább.  
            Az asszony eltűnt a sírok között, ő pedig körbejárta a kápolnát, majd megnézett pár sírfeliratot, de a múlt század közepe előttit egyet sem talált. Érdekes. Valóban ennyire új lenne a település? Vagy csak a temető az, és van valahol egy régebbi is?
            Mikor a nő felbukkant, semmiféle érzelmi változást nem látott az arcán. Persze, gondolta, a magunk megnyugtatására járunk a temetőbe. Ahogy figyelte távolról, alakja a többrétegű ruha alatt is szinte kislányosnak tűnt: csapott váll, vékony derék, inas pálcikalábak. Az ő felesége ebben a korban már alaposan elhízott, alig mentek rá a ruhái. Az orvosok szerint ez is közrejátszhatott a sztrókjában.
            – Hát megvárt? Nem gondoltam volna.
– Féltem, hogy nem találok haza – mondta a férfi.
            Elmúlt egy hét, újból az asszonyhoz csapódott a kisbolt előtt.
            – Na, bevetették már a fiai a nagypapa kommandót?
            – Még nem. Én meg nem merem hívni őket.
            – Pedig kellene. Még azt gondolják, nem is érdeklődik irántuk.
            – Túlságosan elfoglaltak. Még a gyerekek is.
            – Attól még rájuk telefonálhat.
            – Rájuk is fogok.
            De nem tette. Arra gondolt, csak zavarná őket. Pedig tudta jól, hogy nem szabadna erre gondolnia.
            Egyre gyakrabban találkoztak. Ritkán ugyan, de az is előfordult, hogy a temető után beültek egy közeli presszóba. Kávét rendeltek, az asszony néha egy hatlapost – hazai ízekre emlékezteti, mondta –, a férfi egy pohár vizet. És kirakták maguk elé a mobiljukat, melyek, bár sóvár szemekkel meredtek rájuk, sohasem szólaltak meg. Az asszony ragaszkodott hozzá, hogy felesben fizessenek. A férfi belátta, hogy félreértés lehet belőle, ha ellenkezik, így beleegyezett.
            Egy alkalommal – már nyár volt, port vert az ember arcába a szél, bármerre indult –, a postán futottak össze. Annyira meglepődtek, hogy köszönni is elfelejtettek egymásnak. Illetve, inkább mert egyikük sem volt biztos a másikban. Az asszonyon virágmintás ruha volt, a haja merészen oldalt fésülve, karján fehér retikül. A férfin világoskék ing, fekete farmer. Kétszer is elmentek egymás mellett, de mindketten elfordították a fejüket. Végül a férfi úgy ment ki a helyiségből, hogy fel sem adta a levelet, amit a testvérének írt. Menekült.
            Aztán hétfő délelőtt ismét ott várta az asszonyt a bolt előtt, s megindultak egymás mellett a temető felé. Az asszony fekete ruhában, retikül nélkül, a férfi kopott pantallójában, melynek alja rábuggyant pucolatlan félcipőjére. A környék lakói már utánuk sem fordultak, megszokott utcaképpé váltak, mint a sarki Mária szobor vagy az autószerelő állandóan tárva-nyitva hagyott műhelye.
            A postai jelenetet egyikük sem hozta szóba.