Részlet a Tenyeremből vércse eszik c. regényből

Ismét a levelet kezdte el forgatni. Egy ideig komolyan úgy gondolta, hogy nem válaszol rá, nem hagyja magát csak úgy lerohanni, érzelmi zsarolásnak kitenni, de aztán mégis arra jutott, hogy ezt nem teheti meg. Amúgy sincs mitől tartania, megtámadhatatlan, kikezdhetetlen érvei vannak. 
Kedves Örs! Sajnálattal olvastam leveledet, fogadd őszinte részvétemet édesanyád halála miatt! Én őt alig ismertem, kislány lehetett még, mikor utoljára láttam. 52 éves vagyok, van férjem, de soha nem lett gyermekem, így a gyereknevelés területén semmiféle tapasztalatom nincs. Arról nem is beszélve, hogy foglalkozásom folytán sokat utazom, néha napokra, hetekre távol vagyok, nem tudnék megfelelően gondoskodni sem az étkeztetésedről, sem másról. Nagyon sajnálom, hogy el kell utasítanom a kérésedet, de nem tehetek mást. Együtt érzek veled. Csókol: Helga néni.
Ötször olvasta át, ötször javított bele, aztán borítékba rakta, leragasztotta, hogy ne nyomassza többé. Amint kiderül az idő, rögtön el is viszi a postára.
De inkább beborult újra, autóba sem volt kedve ülni, nemhogy biciklire. Feladhatja holnap is, legalább nem mondhatják, hogy nem gondolkodott el rajta. Igen, sokkal jobb lesz holnap vagy holnapután. Nem olyan ukmukfukk megy az ilyesmi, a sietés csak gyanakvást szül.
Vacsoráig kivasalt néhány blúzt, két szoknyát, az összes mosott ágyneműt. Átrendezte a ruhatárát, a meleg téli holmikat alulra, a tavasziakat felülre rakta, a hosszú kabátokra, kardigánokra fóliát húzott, kivitte a kamrába és a két fal között húzódó rúdra akasztotta – anyja szitái, lábosai lógtak valamikor rajta. Egyedül a konyhát, a fürdőszobát és a nagyszobát használta, a szinte teljesen üres kisszoba, kamra és egyéb tárolóhelyiségek ajtaját kulcsra zárva tartotta, soha be nem lépett egyikbe sem. Emlékezett, kislánykorában mennyire félt ezekben az agyagpadlójú, sötét, szellőzetlen odúkban, ha az anyja beküldte valamelyikbe, tárva hagyta maga után az ajtót, hogy meghallják, ha kiabálnia kell. Később aztán, ahogy nőtt, leküzdötte a félelmet, de teljesen sohasem tudta. Mindegyikben volt valami, ami rémülettel töltötte el: a padlásra vezető meredek grádics, aminek nem mert fölnézni a tetején ásítozó hatalmas, fedetlen fekete lyukba, a hálóval letakart hombár, amibe így is utat találtak az egerek, az éléskamra mennyezetén lógó füstöltkolbász, mely kiszáradás után úgy nézett ki, mint a kígyó levedlett bőre, amit egy régi Kincses Kalendáriumban látott. Mindben volt valami, amiről nem tudta, miért van ott, és soha senki nem magyarázta el neki, miért nem kell félnie tőlük.  
Lefekvés után még mindig a levélen járt az esze. Hogy fogadna be egy tizenhétéves kamaszt, hogy gondoskodna róla? Nem érezte magát gyengének, soha nem érezte magát annak, de tudta, erre most teljességgel képtelen. Más a maga életét irányítani, s megint más egy fiúét, akiről nem tud semmit, akihez semmi sem köti. Legalább egy fényképet küldött volna magáról, hogy lássa, hogy néz ki. De még elképzelni sem tudja, apját életében nem látta, anyját is talán csak egyszer. Mekkora merészség kell ezek után ahhoz, hogy hozzá forduljanak? Hát nem előfeltétel, hogy a gyámnak legyen valamiféle gyereknevelési tapasztalata? Hogy nem százhatvan időnként a vérnyomása és nem szed dilibogyókat? Egy csomó feltételnek nem felel meg, mégis rá akarják lőcsölni ezt a gyereket. Mindenképp ki kell bújnia alóla, és ki is fog.