Az állásinterjú után, mikor már a vonaton ült, ami repítette vissza a belváros felé ebből a szörnyű irodaház-rengetegből, eszébe jutott a HR-es egyik kérdése, amit már akkor is furcsának talált. Hogyan jellemezné magát húszéves fiatalemberként? Milyennek látja akkori önmagát most? Megdöbbent a kérdésen és néhány másodpercig nem is tudott mit válaszolni rá. Az járt a fejében, hogy miért fontos ez egy építészeti cégnél, s kereste, milyen válasz lenne a legmegfelelőbb. Végül valami egészen elképesztő zagyvaságot hordott össze, aminek a fele igaz volt, a másik fele légből kapott baromság. A HR-es arcán látta, hogy nem talált, a kettő között nincs semmiféle koherencia, ejtették is hamarosan a témát.  
            Hétfő délelőtt volt, tizenegy óra. Ültek rajta kívül még páran a vonaton, ital- vagy drogfüggőségüket kapucnik mögé bújtatott huszonévesek, fontosságukat egy percig sem komolyan vevő alkalmazottak, az olcsóbb piacok felé portyázó nyugdíjasok. Eddig fogalma sem volt, kik utaznak így hétfő délelőtt egy helyiérdekűn, de most, hogy látta, tulajdonképpen pont erre számított. Olyan, mint ő, negyvenes, jól öltözött férfi, egy szem sem akadt.
            Persze, ő sem lett volna itt, ha nincs ez az állásinterjú. Amire azért volt szükség, mert az osztrák építővállalatot a tulajdonosa, aki diplomája kézhezvétele óta alkalmazta, visszatelepítette hazájába. Kevesebb, de tuti profit, mondta Dieter, utalva az itteni állapotokra. Hívták, hogy tartson velük, de ő nem ment. Pedig hivatkozni sem tudott semmire, ami itthon tartotta volna. Nemrég vált el, gyereke nem volt, szülei élték a maguk háborítatlan életüket egy Balaton-felvidéki kis faluban. Ideális körülmények egy középkorú férfinak, hogy próbálja ki magát keményebb üzleti-szakmai körülmények között. De ő erre nem is gondolt – az az igazság, hogy másra sem nagyon. Egyszerűen meg sem fordult a fejében, hogy máshol éljen.
            Két hetet pihent, azóta állásinterjúkra járt. Már vagy egy féltucatra, de semmi ígéretes nem jött eddig össze. És nem kizárt, hogy az ő hibájából. Kiderült ugyanis, hogy nem képes összefüggően beszélni. Nem folyékonyan, összefüggően. Gondolatai ide-oda cikáznak, nyelvileg képtelen őket helyes sorrendbe rakni. Amitől aztán zavarba jön, leblokkol, elhallgat. Nem különben, mint egyes vizsgáin jó húsz évvel ezelőtt. De persze, nyugtatta magát, ha az ember tíz-tizenkét órát tölt naponta tervezőprogramok előtt és nincs kihez szólnia, akkor ez nem is csoda. Vagy másoknak csoda, csak neki nem?
            Noha sosem utazott ezen a járaton, nem izgult, hogy a megállókat figyelje, tudta, hogy az utolsónál kell leszállnia. Nem lettek többen, kevesebben sem a kocsiban, ahányan leszálltak, nagyjából annyian szálltak fel is, szinte pontosan ugyanazok az emberek. Kivéve azt a három tizenévest, akik épp ebben a pillanatban huppantak le a vele szemközti ülésre, hárman a két helyre. Maga alá kellett húznia a lábát, hogy össze ne rugdossák, ahogy röhögve egymás mellé préselődtek.
            – Talán átülhetnél oda – mondta a legmagasabb, bal fülében piercinget viselő fiú annak a társának, akinek csak fél fenéknyi hely jutott.
            – Hova?
            – Oda, az úr mellé.
            – A zúr mellé?
            – Oda hát. Elnézést, szabad az a hely?
            – Persze – mondta a férfi, és az ölébe emelte az ülésen fekvő aktatáskáját.
            A fiú olyan mozdulattal pördült melléje, mint akinek közben nem is ér talajt a lába, majd olyan lassan ereszkedett az ülésre, mint akit felülről kötéllel tartanak. Tanult artista mozdulatnak tűnt, de a férfit annyira azért nem ejtette ámulatba. Táskájára fektetve mindkét kezét kibámult az ablakon.
            De aztán, mikor egy idő múlva a vele szemben ülő kettőre nézett, arra figyelt fel, hogy furcsán vigyorognak, pedig szó sem hangzott el közöttük, miközben le nem veszik tekintetüket a mellette ülőről. Nem értette, mi történik, de kezdte sejteni, hogy a fiú valami mókás dolgot ad elő, pantomimot, arcjátékot vagy éppen utánoz valakit. Hamarosan a szemközt ülők vigyorgása hörgésbe, prüszkölésbe csapott át, majd hangos hahotában tört ki, mint akiknek borssal szórták tele a szájukat, orrukat. A férfi ekkor a mellette ülő fiúra nézett, aki a pillantásától hirtelen megmerevedett, arcát felszegte, száját összeszorította, s olyan szigorú arcot vágott, mint egy teremfelügyelő. A férfi ekkor már biztos volt benne, hogy őt parodizálta, s parodizálja most is, s ettől zavarba jött. Máskor, más alkalommal és más helyen talán nem így fogta volna fel, hiszen megmaradt némi humorérzéke a régi időkből, s a tehetség előtt, amit ez a pattanásos képű, enyhén vöröses hajú fiú előadott, mindig is fejet hajtott.
Lazított kicsit a nyakkendőjén, mert érezte, kezd átnedvesedni vállán, hátán az ing, ami egy számmal amúgy is szűk volt, s arra készült, hogy kibújik a zakójából, de aztán hagyta, mert a művelet túl nagy mozgásteret igényelt volna, amivel csak még inkább magára irányítja a figyelmet. De már a nyakkendővel való babrálás is elég volt ahhoz, hogy érezze s egyben lássa is a szemközt ülők arcán, hogy az utánozóművész munkába lendült, s ha arrafelé fordítja a tekintetét, hirtelen merev pózba vágja magát, amire a többiekből kitör a röhögés. Eszébe jutott, hogy valamikor ők is így parodizálták a tanáraikat, a hátuk mögé álltak, mutogattak, pofákat vágtak, s amit akkor nem tudott, csak most, ebben a szituációban esett le neki, hogy a paródia nem lealacsonyító, nem is dehonesztáló, épp ellenkezőleg: aki parodizálható, az maga is lázadó, küllemével, viselkedésével eltér az átlagtól, vagyis bátor, merész, bevállaló. Nem akart most maga előtt ebben a szerepben tetszelegni, de mint egy önvédelmi reflexként ez jutott eszébe, s ettől kicsit jobban érezte magát. Ugyanakkor azt is érezte, hogy valami mégsem stimmel ezzel az okoskodással, a parodizálható ember nem sértődik meg, ha kifigurázzák, benne viszont lassan kezd felmenni a pumpa. Ezért úgy tett, mint aki az egészből nem fogott fel semmit, keresztbe tette a lábát, oldalvást elfordult a fiútól s egy kisebb sóhaj kíséretében kinézett az ablakon.
Ekkor megszólalt a telefonja. Ránézett a kijelzőre és látta, hogy a HR-es hölgy hívja, aki nem is olyan rég még dadogós senkit csinált belőle. Egy pillanatig úgy gondolta, nem veszi fel, pláne a jelenlegi körülmények között. De természetesen felvette, hiszen a sorsa múlhat rajta – akár még vissza is hívhatják egy második körre.
De nem, a hölgy nem ezért hívta. Nem azért, hogy közölje vele, hogy felkerült a short listre, és szeretnék még egyszer meghallgatni, épp ellenkezőleg. Hogy nagyon sajnálják, hogy hiába befáradt, talán legközelebb több szerencsével jár, blablabla, blablabla. A hölgy még tovább duruzsolt, de erre már alig figyelt, közben ugyanis elkövette azt a hibát, hogy felemelte a tekintetét és a fiúkra meredt, akikből hol külön-külön, hol egyszerre tört ki újra a nevetés, tompán, prüszkölve, mint akik próbálnak udvariasak lenni, nehogy megzavarják a beszélgetését, de nem megy. És amikor a mellette ülő vörös felé fordult, látta, hogy hüvelyk- és kisujjával a telefonálást imitálja, miközben olyan pofákat vág, mint egy húsos csontért ácsingózó kutya. De amint észrevette, hogy nézi, rögtön az iménti pózba merevedett, amitől a két szemben ülőből még nagyobb nevetés robbant elő. A férfi úgy búcsúzott el a HR-estől, hogy a végére már egyáltalán nem emlékezett, mit mondott, és köszönésként egy Viszhall-szerű mormogás tellett csak tőle.
Nem kis erőfeszítésébe került csöndben maradni és elfojtani a dühét, amit a kölykök viselkedése váltott ki belőle. Bármilyen formában is hozná tudomásukra a róluk alkotott véleményét, egészen biztos, hogy zűrt idézne elő, meglehet, nem is kicsit. Mert az, hogy tizenhat-tizenhét éves létükre iskolából lógnak, még nem mond el róluk semmit, s az sem, hogy szakadt rajtuk minden, póló, farmer, sportcipő. De az már igen, hogy ennyire merészen, ennyire gátlástalanul belekötnek valakibe, aki akár az apjuk is lehetne, provokálják, hergelik, méghozzá olyan kifinomult módon, ami ellen tulajdonképpen nincs védekezés. Mert már át sem tudna ülni máshova, a kocsi teljesen megtelt, legfeljebb abban bízhatott, hogy hamarosan beérnek a végállomásra s ott megszabadulhat tőlük. De addig még három megálló hátra volt, ha jól számolta, s ki tudja, a kölykök meddig mennek el. Kirabolni nyilván nem fogják, ahhoz túl sokan vannak körülöttük, verekedést sem kezdeményeznek, de tovább folytathatják ellene ezt a lelki terrort, amivel szemben védekezni képtelen. Végső megoldásként behozta telefonján a facebookot, hátha értékelik, de a hírfolyamban véletlenül rábökött egy mulatósoldalra, mire a megszólaló cigányzenétől a fiatalok újabb harsány nyerítésben törtek ki. Megszégyenülten kereste, de csak hosszas kapkodás után találta meg, hol kapcsolhatná ki.
– Jól szórakoztok? – kérdezte ekkor, de érezte, megremeg a hangja.  
– Hogy tetszik érteni? – kérdezett vissza a piercinges.
– Pontosan úgy.
A piercinges a másik kettőre nézett, mire mindannyian pofákat vágtak, mosolyogtak.
– Tudjátok, egy állasinterjúról jövök. Ahol nem szerepeltem valami jól, szóval nem is fogom megkapni a munkát. Úgyhogy nem vagyok valami jó kedvemben.
– És nekünk ahhoz mi közünk? – kérdezte a piercinges.
– Semmi, tényleg. Az égvilágon semmi.  
Nem sokkal később megbánta. Hogy őszinte volt hozzájuk, hogy az együttérzésüket kérte. Nem kellett volna. Ezek a fiúk itt nem azok, amilyen ő volt ennyi idős korában. Amire nem tudta a választ az állásinterjún. De most már tudja.
A vonat befutott a végállomásra. A férfi felállt, de az ülések közti tömött sorba csak némi várakozás után tudott besorolni. A fiúk nem késztelődtek, feltűnő csendben ültek a helyükön, bár a cipőtalpak súrlódásából érezte, hogy némi áthelyezkedés történik, talán még az ülésre is felrakták a lábukat. Mindenesetre nem nézett hátra, az udvariasság kereteit feszegetve erőszakosan bepréselte magát az emberáradatba és örült, mikor végre a peronra léphetett. Elindult a kijárat felé, de aztán meggondolta magát: bement egy jobb kinézetű bisztróba, hogy megegyen egy hotdogot és megigyon egy korsó sört. Nem szerette igazából egyiket sem, de úgy gondolta, egy ilyen elcseszett hétfő délelőtthöz épp illenek.
Már a pultnál állt, mikor észrevette. Jobb lábán a nadrágja hátul, térdtől lefelé, végig volt hasítva. Aztán, miután kiállt a sorból és jobban megvizsgálta, látta, hogy nem hasítva, hanem vágva: olyan egyenesen, olyan rojtmentesen, mintha szabó csinálta volna, aki épp szűkíteni készül az anyagon. Csak állt és nézte, ahogy mások is nézték, mi történt. Nem emlékezett, hogy valamibe is beleakadt volna, de ha beleakadt is, ekkora hasítékot semmi sem képes ejteni rajta. Főleg nem ilyen szabályosat. Ezt valaki felvágta.
És ekkor eszébe jutott, hogy amikor megállt a vonat, ő pedig felállt és megpróbált besorolni a leszállók közé, egy pillanatra úgy érezte, hogy cipője sarkával a nadrágjára lép, mert hátul meghúzódott, meg kellett kicsit rántania, de aztán nem törődött vele, mert épp sikerült befurakodnia egy nehézkesen haladó asszony elé. Ám amikor még egyszer utoljára visszanézett a fiúk felé, azt látta, hogy összevigyorognak, a vörösfejű pedig a tenyerébe rejt valamit. Nem kést, nem ollót, talán borotvát vagy valami más éles eszközt. A húzódást pedig akkor érezhette, amikor – hogy ne a bőrébe vágjon – hátrahúzta a nadrágja élét. Most már teljesen meg volt győződve róla, hogy az egész a vörösfejű műve.
Olyan düh fogta el, amilyet ritkán érzett, talán sosem. Nem volt elég a pocsékul sikerült állásinterjú, a végén itt ez a slusszpoén. Neki már az sem jutott volna sohasem az eszébe, hogy fiatalon olyasmit csináljon, ami a vonaton történt, nemhogy felvágja valakinek a nadrágja szárát egy pengével – de nemcsak neki, ki másnak is? Ilyen debil idiótaság, ekkora merészség! Hogy csak úgy! Mert nem valószínű, hogy az ilyesmit lehet gyakorolni, ezt a helyzet hozza ki az emberből. Akár az erébe is belevághatott volna.
Visszament a vonathoz, de nem látta őket sehol. Hát persze, nem fogják itt várni, míg rendőrt hoz rájuk. Végigjárhatná a pályaudvart, de kevés esélyt látott rá, hogy megtalálja őket. Meg ha megtalálná is, ennyi ember előtt még egy pofont se keverhetne le a vörösfejűnek, mert magát sodorná bajba vele.
Már épp távozni készült, mikor felpillantott annak a vagonnak az ablakára, amelyikben utazott. A három fiú még mindig ugyanott ült, mint akik az égvilágon semmi elítélendőt nem csináltak, mint akiknek nem kellene menekülniük, akiknek ez az egész még egy említésre méltó heccnek sem ért fel. Látszott, már egészen máson járt az eszük, ugratták a harmadikat, aki inkább csak amolyan kifutófiúja lehetett a másik kettőnek, lekapták a fejéről a fülhallgatót, belegabalyodtak a zsinórba, röhögtek.
Még arra sem nagyon kapták fel a fejüket, amikor megállt mellettük.
– Ez melyikőtök volt? – mutatott a nadrágjára, mire mindhárman odanéztek, majd kitört belőlük a jól ismert röhögés.
A férfi nem várta meg, míg befejezik, elkapta a vörösképű haját, maga felé rántotta és egy irtózatosat behúzott neki. Soha életében nem verekedett, fogalma sem volt, mekkorát lehet ököllel ütni, de érezte, hogy ez nagy volt. A fiú arcbőre felszakadt, orra vérezni kezdett, teste hanyatt vágódott az ülésen.
– Bassza meg! – visította éles lányhangon, s törölte tenyerével, pulóvere ujjával az orrából, arcából dőlő vért.
A piercinges langaléta felemelkedett, bal kezével hátralökte a férfit, jobbjával ütni készült. A férfi most látta csak, hogy az arcára kiült állandó röhögése megtévesztette korának megítélésében: inkább tűnt húsznak, mint tizenévesnek, ülve ez nem annyira látszott, mint most, amikor arcvonásaik egyvonalba kerültek. De már nem volt visszaút, ha most meghátrál, minden rávetik magukat. Így teljes súlyát beleadva előre lendült és mielőtt amaz üthetett volna, ökle az álla alatt, majdnem a gégéjénél kapta el. A fiú lerogyott az ülésre, előre rúgó jobb lábával azonban így is sikerült hasba rúgnia. A férfi érezte a fájdalmat, de nem érdekelte, fel sem vette. Csak ütni akart, ütni, ütni, mert ezek itt nem érdemeltek mást. Érzéketlen barmok, akikkel ugyanúgy kell bánni, ahogy ők bánnak másokkal. Szétverni a fejüket, a mellüket, mindenüket. Csak semmi irgalom!
A harmadikat nem bántotta. Az üléstámlához feszülő gyerek még tizennégy sem volt, talán a piercinges öccse, akit most avatnak be felnőttes játékaikba. Úgy fújt és sziszegett, mint egy sarokba szorított vízisikló, de a szeme már könnyes volt, orrából halványszínű lé indult lefelé. A férfi hosszan nézte, majd felkapta az aktatáskáját, végigsietett a kocsin és leugrott a peronra. Rendőrt, hivatalos személyt a közelben sem látott. Mindegy is. Ez már egy lerendezett ügy.
Ez már egy elcseszett hétfő délelőtt.