Egy ideje ígérték már az új fiú jövetelét, de addig-addig húzódott a dolog, hogy amikor megérkezett, már nem is emlékeztünk rá, miért várja a klubvezetés olyan nagyon s miért riogat vele bennünket állandóan az edzőnk. Csak az olyan fenyegetések maradtak meg bennünk, mint a „le fogtok hidalni tőle” meg „majd ő rendet csinál ebben a szarfészekben”, meg hasonlók, de azért mi sem ma jöttünk le a falvédőről, hogy az ilyen ijesztgetésektől – pláne, ha azok Rudi bá’-tól származtak – mindjárt összefossuk magunkat. Nem álltunk olyan jól, hogy a bajnokság végére akárcsak a középmezőnyben végezzünk, s nem is volt olyan hírünk, hogy egy „csodagyereknek”, egy „szupersztárnak” az lenne minden vágya, hogy a mi csapatunkat erősítse. Állítólag hívták máshonnan is, a két szomszédos nagyközségből, például, de ő minket választott. Vajon miért? Mert csak annyit ér, volt az egyöntetű válasz.
            Aztán megérkezett, egy hazai meccs előtti edzésen mutatta be az edzőnk. Nyúlánk, cingár srác volt, felénk egyszálbelűnek mondták az ilyeneket, lába vékony, válla csapott, ráadásul enyhén meg is görnyedt, mint aki állandóan valami súly alatt jár. Inkább néztük volna magasugrónak vagy hosszútávfutónak, ahol nagy hasznát veszi az ember a kicsi légellenállásnak. Ennek két féltégla kell a zsebeibe, ha nagyobb szélben játszunk, mondta a jobbhátvád Fecó, amit szerencsére csak kevesen hallottak meg. Hosszú szőke haja a szemébe lógott, az alól nézegetett bennünket, nem túl kíváncsian, inkább kissé riadtan, amin meglepődtünk, mert nem úgy volt beharangozva. Azt azért nem mondanám, hogy nem volt benne némi fennhéjázás, gőg vagy ilyesmi, mert az arcát nagyon is tisztának láttuk, úgy is mondhatnám, túlmosakodottnak, ami ránk egyáltalán nem volt jellemző. Sehol egy pattanás, heg, elszíneződés, mint aki kölnivízben áztatja magát minden reggel. Tizenhat-tizennyolcéves falusi suttyók voltunk többségünkben, a járási székhely gimnáziumába és technikumába jártunk, azokban a fizikailag röghöz kötött időkben ismereteink nem is nagyon terjedtek sokkal messzebbre, Budapestig meg pláne nem, ahonnan ez az úrifiú érkezett. Kíváncsian méregettük, amihez valószínűleg ő sem volt szokva – egy-ponton már azt hittük, mindjárt elsírja magát.
            Mint hamarosan kiderült, a doktor úr unokatestvérének a fia, s azért költözött falura, mert autóbalesetben meghaltak a szülei. Legtöbbünk akkor még autóban sem ült, itt egyedül csak a doktor úrnak és az agronómusnak volt autója, így a balesetről hallva egész legenda fonódott az új fiú köré. Amikor pedig megtudtuk a teljes nevét, ámulatunk még magasabbra hágott: Kenedi Jánosnak hívták. John F. Kennedy akkor már legalább tíz éve halott volt, de a gyilkosság olyan élénken élt az emberek emlékezetében, mint a Ballada a katonáról című háborús film, aminek szakadozott kópiáját kölyökkorunkban minden második pénteken levetítették a helyi kultúrházban. Mi itt Nagyok, Kovácsok meg Molnárok voltunk, nehezen emésztettük a Kenedi nevet, még ha nem is két n-nel és ipszilonnal írták. Ha valamitől, ettől inkább hasra estünk, mint a fiú első bemutatkozásától, mert egyszerű, földhöz ragadt világunkon a misztikum mindig is hatalmasat tudott ütni.
            Az első meccsen még nem játszhatott, mert nem volt leigazolva, a pálya széléről, Rudi bá’ jobbjáról figyelt minket. Nem tudtuk, mit lát szemére hulló haja alól, nézi-e egyáltalán a játékot vagy csak úgy tesz, mintha, de azt vettem észre magamon – de szerintem a többiek is –, hogy nem a két tucat nézőnek és nem is az edzőnknek játszom, hanem annak a szőke fiúnak, aki ott áll a vonal mellett és akit Kenedinek hívnak. Nem tudom, miért volt ez így, de biztosan emlékszem, hogy így volt. Az ő reagálására figyeltem, mikor átpasszoltam egy labdát, kiugrattam a balszélsőnket, akkor meg pláne, mikor egy csellel sikerült elfektetnem ellenfelemet. És még az sem kedvetlenített el, hogy láttam, talán észre sem vette, mert nem mutatott különösebb reakciót, de arra gondoltam, talán mégiscsak megformál magában valamilyen véleményt a játékomról. Hogy nemcsak nekem, de az egész csapatnak is remekül ment a játék, meggyőződésem, neki köszönhettük. Annak ellenére, hogy a meccs végét nem várta meg, úgy valamikor a nyolcvanadik perc tájékán már nem láttam ott a pálya szélén.  Haza kellett mennie, rengeteg elintéznivalója van, így Rudi bá’, még mielőtt megdicsért volna bennünket a három-nullért.
            Úgy adódott, hogy osztálytársak lettünk a gimiben. Ugyanazzal a busszal mentünk reggel, ugyanazzal jöttünk haza délután, egymáshoz való közeledésünk mégis lassan haladt. Nem tudom, az én velem született félénkségem, a nálamnál kitűnőbbek iránt érzett eltúlzott tiszteletem miatt-e, vagy az ő csendes magába zárkózottsága miatt, amivel új környezetéhez próbált igazodni. Merthogy egyáltalán nem játszotta a császárt, ahogy előzetesen gondoltuk róla, és nem is tűnt olyannak, amilyennek az edzőnk lefestette. De óvatosak voltunk, ahogy egy falusi gyerek mindig az, azt gondoltuk, e közöny mögött inkább lenézés, megvetés húzódik, aminek célpontját még arra sem érdemesíti, hogy hangot adjon neki. Én már negyedórával a busz indulása előtt kint voltam a megállóban, ő épp hogy le nem késte, feltételezésem szerint azért, nehogy egy szót is váltania kelljen velem és a buszon is külön helyet kereshessen magának. Délután vissza ugyanez. Engem a nagyság iránti tisztelet, őt a leereszkedni nem tudás akadályozta abban, hogy közeledjünk egymáshoz. Ezt gondoltam én akkor, tizenhétévesen.
            Alig vártuk az első közös edzést, hogy lássuk, mit tud John – egymás között hívtuk így, előtte sosem. Egyelőre nem hívtuk sehogy, nem mertünk becenevet aggatni rá, nem is nagyon lehetett. Habár semmiben nem igazodott előzetes hírnevéhez, kimértsége, távolságtartása óvatoságra intett bennünket. Velem ekkorra a bátyám már elolvastatta Ottlik iskolaregényét, s nem tudom, miért, de Johnról egyből Merényi jutott az eszembe. John nem merényiesen volt alamuszi és kiismerhetetlen, legalábbis így első ránézésre, de belül, éreztük, olyan titkot őriz, amilyen nekünk sohasem volt és soha nem is lesz. Amúgy sem voltunk bonyolult személyiségek, de mellette nagyon szimplának éreztük magunkat. S mi jelent nagyobb istencsapást egy velünk korú srácnak, mint mikor még olyan fontosnak sem érzi magát, mint a villanypózna, amibe beletörli a sáros cipőjét?
            Szóval az első edzés. Rudi bá’ sosem csinált nagy cécót az edzésekből, három lassú kör a pályán, aztán néhány sprint a felezővonalig, és már jöhet is a labda. De most jóval átgondoltabb edzéstervvel állt elő, noteszből nézte, s már mindjárt az első gyakorlatba belezavarodott. Nem volt nehéz látni, hogy John miatt csinálja mindezt, s addig sem glóriás figurája szánalmas keljfeljancsivá omlott össze előttünk. A nagyobb baj az volt, hogy John is látta már mindjárt az első perctől fogva, miről van szó, s talán nagyobb zavarban érezte magát, mint Rudi bá’. Egyszóval az egész edzés hatalmas káoszba fulladt, Rudi bá’ isten tudja honnét összeszedett gyakorlatait nem bírtuk röhögés nélkül csinálni, aminek a vége az lett, hogy nem szerezhettünk semmiféle benyomást John képességeiről. Illetve, valamennyit azért mégis: hogy egyszálbelűsége ellenére kitartó a mozgása, gyorsabb, mint legtöbbünk, a labdával meg olyan trükköket ismer, amilyeneket mi még nem is láttunk. De csak ennyi, mert amikor levertünk egy rövid kispályás meccset, igazából semmit nem mutatott. Persze nem is mutathatott, mert mindannyian féltünk még a közelébe is menni, nemhogy leszerelni vagy ilyesmi, nehogy véletlenül kárt tegyünk benne. És nem mutattuk ki nemtetszésünket sem, amikor edzés végén Rudi bá’ egyedül az ő vállát veregette meg és úgy kalauzolta az öltöző felé, mint valami küldöttséget a járási sportfelügyelőségtől.
            Még egyetlen meccset sem játszott, máris hihetetlen nimbusz vette körül. Mi pedig azt vettük észre magunkon, hogy hihetetlenül büszkék vagyunk rá, úgy is mint csapattársunkra, úgy is mint falubelinkre. Én még arra külön is, hogy osztálytársak vagyunk, noha továbbra sem váltottunk egymással több szót annál, mint amennyit az egymás iránt közömbös osztálytársak váltani szoktak. De én még erre is büszke voltam, mert éreztem, hogy eljön majd a nap, amikor megtörik az átok és barátomnak, vagy legalább jó ismerősömnek mondhatom ezt a nagyszerű fiút. Johnt. Mert John, a várakozásokkal ellentétben, továbbra sem tűnt nagyképűnek, nem játszotta az eszét és még a beszédjében is igyekezett igazodni a helyi szóválasztáshoz, szóejtéshez, szinte mint aki szégyelli, hogy pestiesen beszél. Mi pedig azzal próbáltunk kedveskedni neki, hogy előtte nem azt mondtuk, hogy „gyün”, hanem azt, hogy „jön”, és amikor a homokot simítottuk el a kapu előtt, akkor az eszközre nem azt mondtuk, hogy „grábla”, hanem azt, hogy „gereblye”.
            Végül eljött az első mérkőzés ideje egy közepesen erős ellenféllel szemben, és John mindjárt a 9-es mezt kapta, amit Rudi bá’ Kis Tibiről cibált le. Kis Tibi, aki amúgy a csapat egyik motorja volt, ellenkezés nélkül tűrte, szinte megtisztelve érezte magát, s mielőtt átadta volna a 9-es mezt, kirázta, kisimította, pedig látnivaló volt, hogy az édesanyja frissen mosta, vasalta. Alighanem nemcsak ő, más is szívesen átadta volna a mezét Johnnak, köztük én is, bevallom. Valahogy megtiszteltetés volt kapcsolatban lenni vele, még ha ilyen formában is, pedig ő maga nem tett semmit, nem kért, nem követelt, az volt az érzésem, ha sorba kellene állnunk valamiért, ő állna leghátulra. De Rudi bá’ tolta előre, és vele toltuk mi is. Részben talán azért, mert elveszítette a családját, de ez csak utólagos magyarázkodásnak tűnik. Együtt érezni azokkal szoktunk, akikhez érzelmi szálak fűznek, s hozzá nem fűzött bennünket semmi. Más volt ez, amit azóta sem tudok teljesen megmagyarázni.
            Az első tíz percben oda-vissza történő vagdalkozás ment, ahogy az lenni szokott, amiben John nem vett részt, nem is engedtük volna, hogy részt vegyen. Elég durva, a labdát csak kergető, de vele bánni nem nagyon tudó ellenfél volt, nem szerettük volna, ha mindjárt az elején lesérül. Mert utaztak rá, legalábbis a meccs előtti szóbeszédből ezt vettük ki, meg akarták nézni maguknak, ki az a nagyhírű klasszis, aki egyenesen Pestről érkezett és akinek a híre már hozzájuk is eljutott. Így aztán átvállaltunk minden vad belemenést, ami ellene irányult, néha ketten-hárman is körbevettük, mint valami falanx, nehogy véletlenül is felüljön a provokációknak. Kemény, de hálás feladat volt oltalmazni Johnt, jó volt nézni, hogy ez a nagyszerű fiú a védelmünkre bízza magát, amit mi hiba nélkül teljesítünk. Aztán, ahogy oldódott a feszültség, teret adtunk neki, hagytuk, hadd bontakoztassa ki a tehetségét, hadd csináljon bohócot ezekből a bugris parasztgyerekekből. Én, középpályásként, kétszer is kiugrattam, de egyszer túlszaladt a labdán, egyszer pedig felvágták. Nem volt durva belemenés, labdára ment, de John elterült a fűvön, s mivel mindez a tizenhatos vonalán történt, a bíró a tizenegyes pontra mutatott. Az ellenfél természetesen reklamált, de a bíró hajthatatlan maradt. Fonzi, rutinos tizenegyesrugónk, már a hóna alá is fogta a labdát, mikor Rudi bá’ beüvöltött a pálya széléről: A Jánosnak add oda, a János rúgja! Egyetértettünk vele, Fonzi sem ellenkezett. Lehelyezte a labdát a tizenegyes pontra, intett Johnnak és szépen elsétált onnan.
            Vártunk. Vártunk, mert John mintha ódzkodott volna elvégezni a büntetőt, Rudi bá’ felé tekintgetett, aztán meg miránk, és mintha azt jelezte volna a bal kezével, hogy rúgja más. Meglepődtünk ekkora szerénységtől és önzetlenségtől, arra gondoltunk, nem akarja nevetség tárgyává tenni a szerencsétlen kapust, mert ha akarná, talán még sarokkal is be tudná rúgni, annyira nem kunszt neki egy tizenegyes. De aztán mindannyian a labda felé késztettük, és ekkor intett, hogy rendben van, vállalja. Mögéje is állt, nem messzire, talán ha két-három lépésre csak – szegény kapus, hülyét csinál belőle, gondoltuk ekkor mindannyian –, felnézett, koncentrált – hatásszünet, gondoltuk ezt is –, majd nekifutott és lőtt. De jaj! A kikopott és mélyedésben lévő tizenegyes pont előtti utolsó fűcsomó kicsit megakasztotta a rúgó lábat, elerőtlenítette a lendületét, és a labda bágyadt félkörívet leírva egyenest a kapus ölébe hullott. John először lemerevedett tekintettel nézett a labda után, majd a cipőjét, aztán a fűcsomót kezdte el vizsgálni, s mi pontosan ugyanezt tettük. Mindenki, az ellenféllel és a közönséggel együtt tisztán láthattuk, hogy mi történt – a pálya egyenetlensége okozta a balszerencsét. Szép volt, János!, hallottuk ekkor a pálya széléről, és mi is megveregettük John vállát, hogy csakugyan szép volt, egy percig se búsuljon. Nekem csak percekkel később esett le, hogy ez volt John első labdaérintése a meccsen, pedig már a huszonötödik percben jártunk.
            Nulla-nullás döntetlenre adtuk végül a meccset, és a végén Rudi bá’ azt mondta, hogy John bemutatkozása tökéletesre sikerült. Osztottuk a véleményét, mert remekül illeszkedett a játékba, pedig egy számára teljesen ismeretlen és, valljuk be, nem éppen olyan sztárokból álló csapatban kellett megtennie mindezt, amilyen ő maga volt. John mintha nem lett volna ennyire megelégedve magával, lehorgasztott fejjel kapkodta magára a ruháját az öltözőben és amikor mi átballagtunk egy sörre a kocsmába, ő már nem volt közöttünk.
            Később, mikor higgadt fejjel elemeztük a történteket, arra jutottunk néhányan, hogy Johnt talán nem annyira előretoltan kellene játszatni, legalábbis az elején, nem kellene annyira kitennünk az ellenfél brutalitásának, jobb lenne kicsit hátrébb hozni, a középpályára, hiszen rengeteget fut és kitűnően osztogat – legalábbis ezt feltételeztük, mert a meccsen is rögtön tovább passzolt minden labdát, ami csak hozzá került. A csatárposzt a legsérülékenyebb poszt, nem szerettük volna, ha mindjárt az elején lesérül. De Rudi bá’ nem osztotta a véleményünket, azt mondta, Jánosnak elöl kell játszania és gólokat rúgnia, hiszen erre termett. Ezt az „erre termett”-tet nem értettük, de nem akartunk vitatkozni vele, nem is lett volna értelme. Rudi bá’ az iskola gondnoka volt, afféle mindenes, az egyik leglecsúszottabb ember a faluban, takarítani is járt a kocsmába és fociedző is úgy lett belőle, hogy semmit sem értett hozzá, de azt lelkesen csinálta, más el sem vállalta volna. Egyedül a lelkesedéséért tisztelte mindenki, amúgy kinevették, mutogattak a háta mögött, mint afféle falusi bolondnak. A pálya szélén viszont ő volt az úr, nem nagyon lehetett vitatkozni vele. Bozontos szemöldöke alatt a bal szemével mindig nagyokat pislogott s ilyenkor a szótagokat is megnyújtotta. Nem lehetett sokáig komolyan figyelni rá.
            John kiemelkedő tehetségét az iskolában is elismerték. Tanáraink, főleg a magyar és történelem szakos Klári néni és az angol szakos Marica néni különösen, már az első héten egy-egy ötössel jutalmazták feleleteit. Jókaitól egyedül ő olvasta Az aranyembert, angolul pedig szinte folyékonyan beszélt. Leesett az állunk. Mi nyökögni is alig tudtunk, a könyv leckéinek örökös olvasása és fordítása nem tűnt hatékony módszernek ahhoz, hogy meg is tudjunk szólalni. De John itt sem szállt el a sikereitől, ugyanúgy a szemébe csüngő haja s lehorgasztott feje mögé menekült, mint a futballpályán. Még az sem dobta fel, hogy a tanári pályán a második évét töltő Marica néni láthatóan már ekkor szerelmes volt belé, állandóan csak vele foglalkozott, mi mintha ott sem lettünk volna az órán. Nem bántuk egy percig sem.
            Még talán egy hete sem volt közöttünk, mikor Rudi bá’ riadólánccal üzent, hogy a következő péntekre esik John születésnapja, amire nagyszabású ünnepséget szervez és kivétel nélkül mindenkit elvár a kultúrház különtermébe. Mi sem a magunkét, sem egymásét nem szoktuk megünnepelni, azt sem tudtuk, kié mikor van, de most egyetértettünk Rudi bá’-val, Johnét valóban meg kell ünnepelnünk, méghozzá közösen, alkalomhoz illően. Nem mondom, hogy a vasárnapi legjobb ruhánkat öltöttük magunkra, de igyekeztünk kiöltözni. A legtopisabb köztünk maga John volt, lyukas farmer, gyűrött póló, szétrúgott teniszcipő. Mert nem tudja, miért hívjuk, magyarázta Rudi bá’, és tényleg úgy nézett ki, hogy nem tudja. Kapusunk, a Gólzsák becenévre hallgató Krisztofer anyukája egy futball labdára emlékeztető tortát készített, aminek tetejére Rudi bá’ kitűzte gyertyából a 17-es számot. Amikor John belépett a terembe, már mindannyian az asztal körül ültünk s inkább elsuttogtuk, mint elénekeltük neki a Happy birthdayt, annyira meg voltunk hatódva. John is, nem mondom. Egy szót sem tudott kinyögni, még annyit sem, hogy Köszönöm, viszont a tortafelszelést profi módon végezte. Nem először láttuk rajta, hogy volt gyerekszobája.
A csapatban természetesen már a második meccsen megkapta a kapitányi karszalagot. Egyetértettünk Rudi bá’ döntésével, mi sem döntöttünk volna másképp. Egyértelmű volt, hogy ő a húzóember, még akkor is, ha csak keveset játszott és nem sokat tett még le az asztalra, biztosak voltunk benne, hogy meghálálja a bizalmat. Neki köszönhettük, például, azt is, hogy nézőszámunk hihetetlen mértékben megugrott, mert a doktor úr és családja tekintélye, akik ettől kezdve minden hazai meccsünkre kilátogattak, szinte mindenkit a pálya szélére parancsolt. De lassan rájöttem, hogy tévedek, igazából John híre vonzotta őket, mert, ahogy innen-onnan hallottam, mindenki látni akarta ezt a szőke herceget, aki miatt szabályosan felbolydult a falu. Mondanom sem kell, hogy a lányok legelőször, akik ott vihogtak már órákkal a meccs előtt az öltöző környékén és várták, mikor tűnik fel John s mikor emeli rájuk szőke haja alól a tekintetét. Mi ezt sem bántuk volna, ha Teca, Kis Tibi barátnője nem megy el egészen odáig, hogy kerek-perec leszólította és percekig nyomta neki a szöveget, meccs után meg megvárta az öltöző kijáratánál. Kis Tibi, aki ezen a meccsen sem játszott, kilencven percen át próbált a Teca lelkére beszélni, de azt nem érdekelte, otthagyta, befészkelte magát barátnői gyűrűjébe, úgy, hogy Kis Tibi a közelébe sem ért. Nem kellett túl sok meggyőzés a részünkről Kis Tibi felé, hogy nyugodjon bele a helyzetbe, ez van, nem gondolhatja komolyan, hogy versenyezhet Johnnal, John minden tekintetben jobb nála. Így aztán Kis Tibi, arcán mélységes fájdalommal, de egyben megkönnyebbüléssel is, a meze után a barátnőjét is átengedte ennek a zseninek, aki megváltoztatta nemcsak a futballcsapatunk, de az egész falu képét.
            Csak mellékesen, gólt ezen a meccsen sem szerzett, de volt néhány jó labdaérintése és egy távoli szabadrúgása, ami sajnos fölé szállt. A doktor úr és családja tapsolt neki, és tapsolt a nép is. Rudi bá’ ismét a vállát átkarolva vezette az öltözőbe, mi pedig kullogtunk utánuk. A mérkőzést négy-nullra elveszítettük, de nem azért, mert nem rúgtunk gólt, hanem mert a védősorunk csapnivalóan játszott.
            A szezon végére, noha csak a bajnokság alsó harmadában végeztünk, egyetlen ponttal a kieső helytől, John hírneve messze túlnőtt a falu határain, a bajnokság élén végzett nagyközség csapata vinni akarta a megyei kettőbe. De John nemet mondott, mint ahogy nemet mondott minden más megkeresésre is. Hűséges maradt a klubhoz, hűséges maradt a faluhoz, amit az emberek azzal háláltak meg, hogy húszéves korára – miközben levelezőn végezte az agráregyetemet – párttitkárnak választották. Sohasem akart párttitkár lenni, nem volt ilyen ambíciója, igazából azt sem tudta, mit csinál egy párttitkár, de ha a nép azt akarta, nem tehetett mást. A klubban megtartotta középcsatári pozícióját, noha gólt még mindig nem sikerült rúgnia, de Kis Tibinek ha a mezét nem is, a barátnőjét visszaadta, mert közben egy igazi nagyvad, a járási kórház főigazgatójának a lánya vetette ki rá a hálóját. Ezeket én csak szóbeszédből hallottam, mert ekkor már a második évemet jártam a bölcsészkaron, a focicsapatból is rég kiléptem. Utólag sajnáltam, hogy Johnnal sohasem sikerült összebarátkoznom, semmitmondó közléseknél tovább nem jutottunk, így nem tudtam elmondani neki, mennyire csodálom. És most már ha akarnám sem tudnám, mert nemrég érkezett hozzám a szomorú hír: Johnt egy igazi barom állat, akit elfelejtettek tájékoztatni arról, ki ez a kivételes ember, egy bajnoki meccsen úgy fejbe találta rúgni, hogy szegény fiú kómába esett és pár nappal később meghalt. Állítólag annyian voltak a temetésen, mint égen a csillag, a tömeg nagy része a temetőkapun kívül rekedt, a rendőrséget kellett kivezényelni a rend fenntartására. Nemcsak a járástól, a megyétől is jöttek fontos emberek, sőt, az MLSZ is képviseltette magát.
Rudi bá’, az elmondások szerint, felsorakoztatta a mezbe öltözött futballcsapatot a ravatalozótól egészen a sírig, s még mielőtt a sírásók a lapátjuk után nyúltak volna, kezében a csapat vadonatúj, aláírásokkal ellátott labdájával és 9-es számú mezével egészen a gödör széléig nyomult, rádobta mindkettőt a koporsóra és azt kiáltotta utánuk, hogy: Ó, John!