– Halászmadár. Az a nagyárbocos, ott, balra.
– Melyik? – hunyorgott a fiú a lemenő napba.
– Az ott, zászlóval a farán. Amelyik egészen kint áll.  
– Ja, igen.
Átvette a súlyos, üvegtetővel fedett tálcát, az asztalokat megkerülve leegyensúlyozott vele a parton álló csónakhoz, óvatosan behelyezte a két pad között kialakított tartóba, beszállt és megragadta az evezőket. Nem régóta dolgozott itt, minden egyes instrukció új volt a számára, de próbált gyorsan tanulni, mert a szezon csak két hónapig tartott, és minden nap számított – előre közölték vele, hogy ez alatt az idő alatt nem lesz egyetlen szabadnapja sem, a fizetése viszont annyi, amennyit normális munkahelyen egy év alatt sem keres meg. Nemrég húzták meg a ponthatárokat, papíron már egyetemi polgárnak mondhatta magát, s remélte, hogy ezzel a munkával összegyűjtheti az első tanévre valót. Elvált szüleitől – egyikük távolabb futott tőle, mint a másik – nem sok támogatásban reménykedhetett, a tizennyolcadik születésnapja után gyakorlatilag elengedték a kezét.
Nagy erővel, de az ütemre figyelve húzta az evezőket, érezte, hogy a harminc valahány fokos melegben fehér pólója a hátára tapad, haja tövéből verejtékcsík indul lefelé. Nem bánta volna, hogy izzad, ha csak annyi lett volna a munkája, hogy a megrendelt ételt és italt kiszállítja, átadja, majd távozik. De mivel emellett még számos más feladatot is el kellett látnia a vízpart közelében álló étteremben, gyakran fordult elő, hogy ennél jóval több időt töltött az emberek társaságában, s ez egyelőre megerőltetőbbnek tűnt, mint gondolta. Esetlennek, félszegnek érezte magát közöttük, olyannak, aki egy értelmes szót sem bír kinyögni – a szakadék, ami az iskolai és a kinti világ között tátongott, mélyebbnek bizonyult annál, hogy csak úgy elsőre meg tudta volna ugrani. Az étteremben előrelátóan figyelmeztették, hogy sokféle ember van, próbáljon igazodni, elfogadni, ne izgassa magát, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy várta, ez egy ilyen szakma, itt sok mindent el kell viselni. Akkor még nem értette, konkrétan mire is gondolnak, de ahogy teltek a napok s ahogy reggeltől estig egyfolytában loholt, lassan megértette.
            Magabiztos mozdulatokkal kormányozta a hajó oldalához a csónakot, elkapta a kapaszkodókötelet, kicsit feljebb húzta magát, de még így sem látott rá a fedélzetre. Teljesen kihaltnak tűnt, senki sem várta, ezt utálta a legjobban: hogy lehet egy vitorlásra átadni a rendelést, ha nem veszik el tőle?
            – Helló! – kiáltotta, de érezte, hogy a hangja túl gyengére sikerült. – Helló! Itt a rendelés!
            Semmi. Tehetetlenül kopogott párat a hajó oldalán, mintha csak ajtó lett volna, de a halk zörejt elnyelte az étterem felől érkező zene. Most vette észre, hogy a telefonját, amin szólhatna nekik, a nagy sietségben a parton felejtette. Kicsit hellózott még, majd az étterem terasza felé nézett, felfigyelt-e valaki a szerencsétlenkedésére – de mivel nem volt még vacsoraidő, mindenki odabent hűsölt, senkire sem számíthatott.
            Belesett a kajütablakon, de a sötétített üvegen keresztül nem látott semmit. Átevezett a másik oldalra, hátha. Egy térdtől lefelé lógó csupasz női láb fogadta, a másik a fémkorlát középső kapaszkodóján nyugodott.
            – Helló! Meghoztam a rendelésüket!
            A lelógó láb megmozdult, lassan a másik is melléje ereszkedett, vele együtt a tulajdonosuk felsőteste is láthatóvá vált. Negyvenesforma nő volt, napszemüvegben, a haja feltűzve, teste csillogott a napolajtól. Nem volt rajta melltartó.
            – Mit hoztál meg?
            – A rendelésüket. Önök rendeltek ételt az étteremből, nem? – intett a fiú karjával a part felé.
            – Talán mi. Fogalmam sincs.
            A nő a korlátnak préselte a testét, két nagy melle egyenest a fiút vették célba. A fiú elkapta a fejét, és a tálcával kezdett foglalatoskodni.
            – Jé, most látom csak, te vagy az a cuki fiú az étteremből – éledt fel lassan a nő. – Nem szoktál ennyire felöltözve lenni, azért nem ismertelek meg. Hol hagytad azt a drága kis úszónacidat?
            Ha éppen nem kiszállított, az asztalokat szedte le a parkba benyúló teraszon, cipelte vissza a szanaszét hordott székeket, szedte össze a fűben landolt szalvétákat, evőeszközöket. Előfordult, hogy mindezt egy szál úszónadrágban kellett megtennie, ahogy éppen kiugrott a gyerekpancsiból, ahol az ételüket fogyasztó szülők csemetéire vigyázott, ami önmagában még nem lett volna frivol látvány, hiszen a vendégeknek legalább a fele hasonló öltözéket viselt. Azonban munkába állása előtt elkövette azt a meggondolatlan lépést, hogy a meglévő fekete úszónadrágja mellé egy fehéret is vásárolt, olyat, amilyenben kedvenc pólócsapata játszotta a mérkőzéseit. Felváltva hordta őket, egészen addig, amíg észre nem vette, hogy a nők – de a férfiak egy része is –, nagyobb figyelmet fordítanak a testére, amikor épp a fehér van rajta. Hamar rádöbbent ballépésére, már az első alkalom után el akarta süllyeszteni ruhásszekrényének aljában, de szigorú, az üzletet minden más elé helyező főnökasszonya nem engedte. Miért, nagyon is jól nézel ki benne, mondta, mit zavar, hogy bámulnak? Ilyen az élet, fiam, akinél a hús, annál a hatalom. Ezt, saját magára vonatkoztatva, nem nagyon értette, annyit érzett csak, hogy a nők tényleg megbámulják az asztalok közt cikázó testét, főleg odalent, majd elismerően bólintanak és összenevetnek a háta mögött. Ezt is, mint ahogy a gúnyos, olykor kemény férfibeszólásokat is tűrnie kellett, nem mondhatta el senkinek, honnan származik a fehér úszónadrág ötlete. Amit ő igaz hódolatként élt meg egy általa szentnek tartott ügy iránt, az másoknak egészen mást jelentett. Már csak dacból is megpróbált eleget tenni a főnökasszony utasításának, de érezte, egyre nehezebben megy, lassan nem is a testében, hanem belül, a szíve tájékán érezte, hogy ezt sikerült rendesen elcsesznie.   
            Miközben a tálcával foglalatoskodott, egy másik nő is megjelent a fedélzeten napozókendővel a vállán, alatta mintha ő sem viselt volna semmit. Általában nem jött már zavarba a meztelen női testek látványától, hiszen féltenyérnyi fürdőruhájukban is szinte annak tűntek, de a kiszolgáltatottság érzése, ami a parton többször is elfogta, itt most koncentráltabban volt jelen – a dögnagy vitorlás s az azt körüllengő luxus bénítóbban hatott rá, mint bármi.   
            – Nézd csak, ki van itt! – mutatta be a nő az újonnan érkezőnek. – Az a fehér fürdőnacis fiúka az étteremből.
            A másik nő, akinek szinte teljesen kopaszra volt borotválva a feje és hatalmas karikák lógtak a fülében, áthajolt a korláton.
            – Szia! Meg sem ismertelek.
            A fiú egy szián kívül nem tudott mást válaszolni, már emelte volna a tálcát.
            – Feladhatom itt? El tetszenek venni? – kérdezte.
            – Tetszenek venni? – nevetett fel a feltűzőtt hajú. – El tetszünk, de nem itt, a másik oldalon. Áthajóznál oda?
            A fiú visszahelyezte a tartóba a tálcát, fogta az evezőket és zavart mozdulatokkal megkerülte a sloopot. Nem egészen értette, miért a másik oldalon, hiszen a hajó oldala ott is ugyanolyan magas. Annyi volt csak a különbség, hogy így némileg takarásba került a parttól, és a nap sem égette annyira a hátát.
            Amikor a tálcával a kezében felnézett, egy harmadik nő hajolt le hozzá – ruha ezen sem volt több, mint a másikakon. Egyik kezével lenyúlt, felemelte az üvegtetőt és elkezdte gusztálni a felhozatalt.
            – Melyikőtök rendelt fish and chipset? Mert én nem – szólt hátra. – És mi ez a hányás színű kotyvalék? Csak nem spenót?
            A fiú izzadt, imbolygott alatta a csónak, nehezére esett vízszintben tartani a tálcát. Nem tudta, mi van rajta, félt, hogy valami ki talál dőlni.
            – A tálcát vissza kell vinnem, a többit kérem, szedjék le – mondta, szinte már könyörögve.
            – Leszedjük, egy feltétellel – mondta a kopaszra borotvált fejű. – Ha ledobod magadról a pólódat. Úgyis meleged van, mi meg, vén tyúkok, elcsámcsogunk egy kicsit a bicepszeiden.
            A fiú elnevette magát, bár érezte, kicsivel több ez szimpla ugratásnál.
            – Nincsenek bicepszeim – mondta. – De meglehet, hogy lesznek, ha sokáig kell még tartanom ezt itt.
            – Na, látom, kezdel ránk hangolódni! Vesd már le ezt a kifutófiús modort!
            – De előtte a pólódat – mondta a feltűzött hajú, miközben ezen az oldalon is célba vette csupasz melleivel.
Mit akarnak vajon ezek a nők is tőle? Ezek a nagyjából anyja korabeli asszonyok? Hogy tényleg vegye le a pólóját? Ez most komoly vagy csak ugratás?  
            – Na, mi lesz? – hallotta odafentről, miközben a karja zsibbadt már a tálca súlya alatt. – Mi ráérünk, de téged várnak.
            Tényleg várták. Lassan közeledett a vacsoraidő, a legforgalmasabb időszak a teraszon.
            Visszarakta a tálcát a helyére, megfogta alul a pólóját és kibújt belőle. A csónak fenekére dobta, úgyis újat kell felvennie, ezt már ronggyá izzadta. Egy valamitől tartott igazán, attól, hogy merevedése lesz, de nem érzett odalent semmit. Egyáltalán semmit.
            – Wow, nézzétek! A mi kis Adóniszunk! Micsoda vállak!
            – És micsoda kockahas! Mint annak a Ronaldónak!
            – És mindez ebben a drága kisfiús testben!
            A fiú már nyúlt volna a tálcáért, mikor újból leállították.
            – Na és a sortod? Azzal mi lesz? – hajolt kijjebb a két korlátrúd között a feltűzött hajú. – Szeretnénk látni, hogy a kis fecskédet hordod-e alatta.
            Zavarában a fiú arra sem emlékezett, melyik úszónadrágjára kapta fel a sortot, amikor a rendelést felvette a konyhán. Talán a feketére, igen, hiszen a fehéret tegnap este mosta ki, ott szárad a szobájában. De mindegy is, melyikre, gondolta, ezek a nők itt sonny boynak nézik, akivel kedvükre játszadozhatnak. Sok mindent elviselt már a vendégektől, de ez mindenen túltett – ilyesmire még sohasem kérték.
            – Nincs alatta semmi – nyögte ki.
            – Nincs alatta semmi?! – visította a nő, olyan hangosan, hogy a száz méterre horgonyzó hajóról is idenéztek. – Annál izgalmasabb! Nem igaz, lányok?
            A kopaszra borotvált vele nevetett, a harmadik azonban hátrébb húzódott és azt mondta:
            – Hagyd már békén, Liz, a fiad lehetne.
            – De nem az!  
            – Vegyük el azt a kaját, és együnk. Éhes vagyok.
            – Megdobjuk egy kis lóvéval, és simán megcsinálja. Hiszen ebből él, nem érted?
            A fiú csak foszlányokat hallott a beszélgetésből, de nem is nagyon figyelt oda. Elképzelte, hogy akár az anyja is ott lehetne közöttük, hasonló korú és hasonlóan szabadszájú nő, aki számtalan munkahelyen és még több férfi társaságában töltötte az életét, őt mindenhova magával cipelve, mint valami oldaltáskát, amit ide-oda letett és szépen ott is hagyott. Kapcsolatuk inkább hasonlított a gyám és az árva kényszerű együttéléséhez, mint egy átlagosnak mondható anya-fia kapcsolathoz.
            – Egy százasért megcsinálom – szólt fel ekkor hangosan a fedélzetre.
            – Tessék? – hajolt ki újból a feltűzött hajú.
            – Száz euróért levetem.
            – Száz euróért?
            – Igen. Fejenként.
            – Fejenként száz euró?
            – Igen. Vagy visszaviszem a rendelést és azt mondom, hogy nem vették át.
            – Azt a, de kinyílt a csipád! Halljátok, lányok? Fejenként száz euróért ledobja a nacit.
            – És előre kérem a pénzt.
            – Hát, nem mondom! Te aztán… -
            A fiú elszörnyedt magán. Két héttel ezelőtt még biztosan nem beszélt volna így, de talán még két perccel ezelőtt sem. De most megszállta valami, valami ébredésféle vagy micsoda, mint aki hosszas várakozást követően hirtelen rádöbben valamire, ami még a gondolatai között sem szerepelt, de most egyszerre csak ott volt. Hogy nincsenek átmenetek, vagy ha vannak is, azokra nem lehet várni, nem lehet felkészülni, az ember folytonos igazodással éri el, hogy ne olyan hepehupás legyen az élete, mint egy földrengés szaggatta, kacskaringós hegyiút.
            Abban bízott, hogy úgysem fogják összedobni a pénzt, ekkora összeg talán még nekik is sok. De azért megrémült a gondolattól, hogy mi van, ha mégis. Hogy ha a sonny boyból stripper boyt csinálnak. És ha a főnökasszony fülébe jut a dolog – bár nem biztos benne, hogy szólna érte egy szót is.  
            Most a kopaszra nyírt hajolt át a korláton.
            – Tessék, itt van kettő, a harmadikat megkapod a mutatvány után.  
            Azzal lenyújtotta a két darab százast. A fiú fogta a pénzt, megnézte, mert száz euróst még sohasem látott, egyáltalán euróst sem, beszorozta fejben forinttal, százhúszezer körülire jött ki, ennyit két hét alatt sem keres meg. Egy pillanatra megingott, elvégre mi az, amit kérnek tőle, történnek itt ennél cifrább dolgok is, fél perc az egész és evezhet vissza a partra, zsebében a három darab százassal.
            De amikor már éppen csinálta volna, valami visszafogta a mozdulatait. A teste nem akart engedelmeskedni, nem az agya.
            – Csak vicceltem – nyújtotta vissza a pénzt. – Nem gondoltam komolyan.
            – Ugyan már, édes! Hiszen nem lát meg senki! Nézd, nincs beljebb hajó, a parttól meg teljes takarásban vagy.
            – Nem arról van szó.
            – Hanem miről? Előttünk aztán nem kell szégyenlősködnöd. Látod, rajtunk is mi van. Illetve, mi nincs.
            Hangosan, károgva felnevettek, és mindhárman, szinte egyszerre dugták ki csupasz keblüket a korlát alatt.
            – Látod, mi sem vagyunk szégyenlősek.
            A fiú érezte, hogy a pénzt tartó keze megremeg, pedig semmi súlya, lábai, ha nem ül le azonnal, mindjárt összerogynak. Ha most ezt átlépem, gondolta, valami olyasmit lépek át, amit nagyon nem akarok.
            – Bocsánat, tényleg csak hülyéskedtem – mondta, és feldobta a bankjegyeket a korláton belülre. Aztán a résen át a tálcát is beszuszakolta, majd megragadta az evezőket és amennyire erejéből telt, elindult a part felé. A nők a fedélzeten utána kiáltottak, de már nem hallotta, mit. Csak azt látta, hogy egy idő után a harmadik nő felveszi a tálcát, átlép a másik kettőn és eltűnik a hajó belsejében. Nem sokkal később utána a többi is.
            Mikor kiért a partra, az első, akibe belebotlott, a főnökasszony volt.
            – Hol a fenében lófrálsz? Három rendelés is befutott közben.
            – Hajókról?
            – Igen.
            – Nem viszem ki.
            – Mi az, hogy nem viszem ki?
            – Úgy, ahogy mondom.
            – Te megbolondultál, fiam? Nyomás a konyhába, mind a három elő van készítve.
            – Nem viszem ki. Én… én nem viszem ki. Ezek őrültek, én…
            – Te meg mi a francról beszélsz? Történt valami?
            – Nem. Igazából nem történt semmi.  
            Azzal otthagyta a nőt, az asztalok közt felrohant az épület tetőterében lévő szobájába, lekapta a fregoliról a már száraz fehér úszónadrágot és egy ollóval darabokra vágta. Majd lehuppant az ágyára és ott ült, egészen sokáig, remegve, mielőtt felemelte volna tekintetét a szemközti falra kirajzszögezett pólócsapat hatalmas poszterére, amelyen fehér sapkában, fehér úszónadrágban nevetve pózoltak a bajnokcsapat tagjai.