A húszmilliós projekt - Kortárs 2021 június

Soha ellenszenvesebb alakkal nem találkoztam. Nemrég vettem fel, de máris megbántam. Állítólag a faluból származott el, s most visszaköltözött. Mérnöknek mondta magát, sosem néztem meg a papírjait. Tőlem lehetett mérnök is, nem érdekelt, olyan pozíciót bíztam rá, amiben bárki megállta volna a helyét. Nálam nincs kivételezés, földi vagy nem földi, mindegy. Használja a fejét, dolgozzon. Csak ennyi érdekelt.
            Mikor ezt a hatalmas, húszmilliót is meghaladó projektet elnyertük – kenu- és csónakkikötő kialakítása, valamint parkosítás a folyó és a gát közötti másfél hektáros területen –, máris elkezdett kukacoskodni. Már mindjárt a kikötő kijelölt helyébe belekötött.
            – Hiszen ez tizenöt méterre sincs a hídtól – bökött a papírra, mikor kiteregettem az ötfős, döntéseket hozó vezetőség elé a tervrajzot.
            – Nincs. Na és? – kérdeztem. – Könnyebb lesz megközelíteni.
            – De hát a pilléreknél, ahol a meder összeszűkül, áradáskor irtózatos erővel dobja át a vizet, tele lesz örvénnyel a folyó innenső szakasza. Már most is tele van.
            – Nem strandot építünk, kikötőt – mondtam.
            – Az áramlás azonnal elkapja a kenukat, felborítja. 
            – Áramlás? Ebben a kanálisban? Ember, miről beszél?
            – Csak ne szólja le ezt a kanálist. Ha eléri a másfél méteres szintet, ötezer köbméter víz hömpölyög át itt óránként.
– Maga talán vízügyi szakember, vagy micsoda? – estem neki.
            – Nem, de utánanéztem.
            Senki sem tudta cáfolni, én sem. Mint kiderült, vízügyi szakember nem volt a csapatban.
            – Akkor, mit javasol? – engedtem ki egy nagy levegőt.
            – Építsük ide, kicsit feljebb, itt már megszelídül a folyó. És a meder sem olyan mély.
            A legszívesebben elzavartam volna, de többen bólogattak. Mit volt mit tenni, feljegyeztük a javaslatát.
            – Egyéb? – kérdeztem.
            Megint csak ő jelentkezett.
            – Úgy láttam, az eredeti tervben nem szerepel, de egy ekkora projekt elbírna két-három wigwamot – tudja, olyat, mint a jurta, csak fából, azoknak a kenusoknak, akik messziről érkeznek. Egyszerű berendezéssel, ágy, asztal, grillsütő. Mindjárt vonzóbb lenne számukra a környék. Esetleg több napig is maradnának és…
            – Felejtse el. Így is feszített a keret. Jacuzzit nem akar nekik?
            Az emberek nevettek, szedelőzködtek. A pasas úgy somfordált el, hogy észre sem vettem. Ehhez nagyon értett.
            Wigwamot, még mit nem. Persze, fogalma sincs, hogy az a húszmillió korántsem húszmillió. Jó, ha tizenöt lesz belőle a végére. Vagy még kevesebb. Talán ha tíz.
            Elkezdtük a munkát, az öböl kialakítását, amelyben hat beálló helyet kellett kicölöpöznünk. Néhány fűz és nyárfa útban volt, ezeket előbb el kellett távolítanunk. De emberünk máris ott termett.
            – Nem kéne kivágni őket, aztán majd ezzel lesz tele a sajtó.
            – A torkára lépek, ha egyetlen firkász is ide meri tolni a képét. Vagy talán maga fog fényképezni?
            – Én nem, nekem már egy egész albumom van a folyóról.
            – Micsoda?! Előre lefényképezte a partszakaszt?
            – Évente lefényképezem. Hogy lássam, hogyan változik.
            Azt hittem, megfojtom.
            – Akkor mi a javaslata?
            – Húzzunk be lagúnákat ide, a fűzbokrok közé. Védve lesznek a hajók az áramlástól, a ki- és beszállás is sokkal egyszerűbb lesz.
            – Lagúnákat?
            – Nyolc-tíz méter hosszú árkokat, oldalkövezéssel, nem mélyebbeket, mint hatvan-hetven centi. És akkor egyetlen fát sem kell kivágni.
            A milliók elosztásán járt az eszem, ez meg itt pár satnya fa miatt aggódik.
            – Baromság. Kész a terv, nem változtathatunk rajta. A maga ötlete volt, hogy hozzuk ide a kikötőt, a hídnál nem kellett volna egyetlen fát sem kivágnunk.
            – Ezért javaslom a lagúnákat. A terv enged bizonyos változtatásokat, olvastam.
            Tényleg engedett. A parkba például biztosan nem kovácsoltvas padokat fogunk kihelyezni, jó lesz a betonlábazatú is. Azt sosem lopják el. Nem beszélve arról, hogy mennyivel olcsóbb.
            – Majd még meggondolom – intettem le emberünket, és otthagytam.
            Délután a polgármesteri irodába voltam hivatalos, ahol megbeszéléseket folytattam a polgármesterrel és a körzet országgyűlési képviselőjével. Átbeszéltük újra a projektet, főleg a sarokszámokat, emberünk javaslatait nem hoztam szóba. Láttam, nem is érdekelné őket, főleg a képviselő urat nem. Elmondta, mit akar, tudtunkra adta, mennyi az annyi, és már ment is tovább. Fellélegeztünk, én is, meg a polgármester is. Nem szeretem a nagykutyákat magam körül, szeretek nyugodt körülmények között dolgozni.
            Bár éreztem, hogy a körülmények nem nyugodtak. Nem kis részben emiatt a minden lében kanál alak miatt. Kirúghatnám, bármikor, de valami azt súgta, jobban teszem, ha nem. Kicsit, igen, kicsit már tartottam tőle.
            Mert nem állt le egy pillanatra sem.
            – Főnök, szabadna még egy megjegyzést tennem?
            – Csak tessék, tessék. Már úgyis hiányoltam.
            – Köszönöm. Csináltam magamnak egy hozzávetőleges kimutatást a költségekről, anyag, szállítás, munkadíj, satöbbi, és az jött ki, hogy az elnyert összegnek a felét sem használjuk fel. Vagyis bőven marad még annyi, hogy…
            – Költségkimutatást? Maga költségkimutatást készített?
            – Hát tudja, csak úgy, a magam módján. Nem állítom, hogy százezer ide vagy oda, de sokkal többel nem tévedek.
            – Honnan tudná maga… de hát azt sem tudja, kitől, melyik cégtől mit rendelünk.
            – Átlagárakon számoltam. Nagyon nagy eltérés nem lehet az árakban. Vagy ha van, akkor nem onnan kell rendelni.
            – Na, ide figyeljen. Eddig is beledumált mindenbe, néha – nem tagadom – egészen értelmes dolgokat is mondott. De hogy veszi a bátorságot és a pénzügyi kérdésekben is kifejti a véleményét, ez már sok. Ez sokkal összetettebb dolog annál, hogy ahhoz ön bármit is értsen. Még én sem látok mindent pontosan, mert a kalkulációkat nem mi csináljuk. Azaz hogy mi, de mégsem. Tudja, mi mindenre megy el egy ilyen projektnél a pénz?
            – Tudom. Anyagi kiadásokra és munkadíjra.
            – Meg még mi minden másra.
            – Mi lenne, ha most nem menne el a mi minden másra? Ha az utolsó fillért is ténylegesen ebbe a projektbe ölnénk? Hiszen idevalósiak vagyunk. Ha tényleg egy olyan kultúrlétesítményt hoznánk létre, amilyet a hely megérdemel. És szarni a minden másra.
            – Nem biztos, hogy ugyanarról beszélünk.
            – Szerintem meg ugyanarról.
            – Ebben nem az én hatásköröm dönteni.
            – Hanem kié? Ki nyerte el a tendert? Maga, nem? Hogy húszmillióért megcsinálja. Akkor csinálja is meg. Húszmillióért.
            Éreztem, hogy a pasas tud valamit, hiszen mindenki tudott, akkor majd pont ő nem.
            – Ugye érti, miért a miénk lett a beruházás?
            – Értem én, hogyne érteném. De most az egyszer tehetnénk kivételt. Hiszen rólunk van szó, a mi falunkról.
            – Az nem olyan egyszerű.
            – Dehogynem. Szarni mindenkire, és csak magunkra gondolni.
            Magunkra. Magamra. Hiszen már most tudtam, hogy szinte semmi nyereségem nem lesz az egészen, a nagy része elmegy máshova. Másnak.
            – De ami nincs lefektetve a tervben, azt nem lehet megcsinálni. Mire gondol konkrétan?       – Egy kilátótoronyra.
            – Mire?!
            – Kilátótoronyra.
            – Kilátótoronyra? Aztán minek az?
            – Hogy messzire ellássunk.
            Csak néztem. Azt hittem, viccel. Hogy a kilátótorony meg a messzire ellássunk csak afféle lózung. Hozta magával a városból.
            – Ugye, csak hülyéskedik?
            – Nem. Nem hülyéskedem.
            – Mert én afféle szimbólumnak gondolnám, de szimbólumot nem lehet építeni.
            – De lehet. Még csak azt lehet.
            Nem nézhettem rá túl elutasítóan, mert rögtön folytatta.
            – Fából. Gerendából. Lerajzoltam, mutatom.
            Mutatta. Valami vadászles féle alakzatra számítottam, de nem az volt. Négyszögben fölfutó, középen kiöblösödő, majd csúcsban végződő építmény nézett rám a papírról.
            – Ezt lerajzolni sem volt egyszerű, nemhogy megcsinálni.
            – Van egy emberem, az megcsinálja.
            – Várjon csak vele, még nem mondtam semmit.
            Álmatlan éjszakák köszöntöttek rám. A pasasnak igaza volt. A húszmillió túl sok pénz volt ahhoz, amit meg kellett valósítani belőle. Tudtam én is, tudta a polgármester és a képviselő úr is, tudta mindenki. De nyilván azért kaptunk ennyit, hogy legközelebb is kaphassunk. S én szerettem volna, ha lett volna legközelebb.
            Másnap mégis azt mondtam neki.
            – Oké. Ide valahova középre meg tervezzen egy nyitott pajtát. Egy négy oszlopon álló, fedett teret, afféle táncházat. A fiataloknak.
            A pasas elvigyorodott, adott egy hatalmas tenyerest a bal karomra, és elrohant. Kétségem sem volt afelől, hogy egy hónap múlva állni fog a torony és a pajta is. Én meg némi félsszel, de visszaszerzett önérzettel figyelem majd a számlánkon lévő összeget, miként kúszik a mutató szép lassan a nulla felé.