A huszonhárom háztulajdonosból tizenhatan jöttek el, Gergényi a felére sem számított. Az alatt a harminckét év alatt, mióta itt élt, szinte az összes lakó kicserélődött, alig néhányan maradtak a régiek közül. Főleg fiatal harmincasok érkeztek, kisbabával és kutyával a szétrohadni készülő Toyotáikban és Skodáikban, melyekkel hajnalban beálltak az osztrák határ felé torlódó sorba, este meg hazakecmeregtek, s alig falták be vacsorájukat, máris sötétség borult a házukra. Sajnálta is őket, haragudott is rájuk; nem hitte el, hogy van az a putri, amit érdemes otthagyni azért a nihilért, amibe belecsöppentek itt, másrészt azt sem hitte, hogy a környék jólétén ők fognak majd lendíteni. Olyan világ jött azonban, amikor az emberiség fele úton volt: ki a szegénység, ki a zaklatások, ki a szimpla hülyeség elől menekült, abban a reményben, hogy vannak ígéretesebb részei is a földnek. Gergényi mindig úgy érezte, hogy bármelyik kategóriába sorolja is új szomszédjait, egyikkel sem kerülnek közelebb a szívéhez. Az az ember, aki képes összeszedni a cókmókját és nekivágni az ismeretlennek, az nem más, mint kalandor, az csak elfoglalja a teret attól, aki szívesen megtelepedne benne. Honalapítónak érezte magát az utcában, és elvárta, hogy az újonnan érkezők is annak tartsák, és előre köszönjenek neki. Aki nem így tett, az a szemében bugris volt.
            Az utcagyűlés gondolata egyre időszerűbbé vált. A járdával, esőelvezető árokkal, virágzó díszfákkal és tűrhető útburkolattal rendelkező kis mellékutca akár egy kulturált allé benyomását is kelthette volna, ha a település határában pár hónapja megnyitott kavicsbányát nem csak ezen az útvonalon lehetett volna megközelíteni. De csak ezen lehetett, s Gergényi hiába kilincselt a polgármesteri hivatalban, hogy legalább a sebesség valamint a súlykorlátozás ügyében tegyenek valamit, nem került tábla kihelyezésre. A polgármestert valamiért jobban érdekelte a vállalkozó, akinek tankszerű dömperjei végig dübörögtek az utcán, mint a helybéliek. A zaj és a por elviselhetetlen lett, az úttest flaszterját pozdorjává zúzták a kerekek, s ha két járműnek kerülnie kellett egymást, a laza padkát beletúrták az árokba. Esőben nem volt hova folyjon a víz.
            Félő volt azonban, hogy mindez csak az éjjel-nappal otthon tartózkodó időseket s a születésüktől fogva itt élő középgenerációt zavarja, az újonnan beköltözőket nem. Mire ők a munkától és az utazástól testileg és lelkileg kifacsarva este hazakeveredtek, a zaj már elült, az egyre romló állapotokra meg ügyet sem vetettek, talán észre sem vették. Ezért lepte most meg Gergényit a magas részvétel, mert valójában attól tartott, hogy a minden ház postaládájába bedobott értesítőjét el sem olvasták. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán ürítik-e a postaládájukat – néha már a földig lógott belőlük a sok hirdetőújság.
            A szépen rendben tartott szőlőlugas alatt álló asztalon pogácsa, üdítő és két kancsó bor várta a résztvevőket. Aztán Gergényi besietett még a házba s egy üveg pálinkát is kihozott, mert attól félt, nem lesz elég. De mikor észrevette, hogy a gyerekekre, akiket néhány anya kényszerűségből magával hozott, nem gondolt, kicsit elrestellte magát – gyerekek számára nem tartott otthon semmit.
            Majd beszélni kezdett.
            – Szép jó estét mindenkinek. Örülök, hogy ennyien elfogadták a meghívást, mert ez számomra azt jelenti, hogy fontosnak tartják, hogy néz ki a környezetük. Őszintén szólva… szóval nagyon örülök. Mint a meghívón is jeleztem és önök is nap mint nap tapasztalhatják, a kavicsbányáról lenne szó. Pontosabban azzal, amit kapunk belőle. A zajt, a port, a füstöt, a széttaposott aszfaltutunkat. A polgármester úr nem ezt ígérte. Azt ígérte, hogy…
            Elkapta a hév és sokáig beszélt. Úgy érezte, érthetően és pontosan fejezi ki magát, szenvedélyes előadásmódja nem engedi, hogy a tekintetek elkalandozzanak. Még a gyerekek is rajta tartották a szemüket, olyannyira, hogy a pogácsáról is elfeledkeztek. Elégedett volt magával, mikor az utolsó mondat végére ért.  
            – Köszönöm a figyelmet, most pedig várom a hozzászólásokat, javaslatokat.
            Cipőtalpak surrogása, kulcscsomók csörgése, telefonok diszkrét pityegése hallatszott innen-onnan, néhány halkan elmorzsolt szó is, amiket nem értett. A csöndet beszédének hatásaként értelmezte, de biztos volt benne, ha valaki elkezdi, vége-hossza nem lesz.  
            Végül egy baseball sapkás, szemüveges, borostás arcú férfi feltartotta a kezét.
            – Szabad?
            – Természetesen. Parancsoljon.
            – Fazekas Imre vagyok, nemrégiben költöztünk ide, így annyira nem ismerem még az itteni körülményeket. De amit ön elmondott, azzal teljes mértékben egyetértek.
            – Köszönöm. Javaslat?
            – Nem tudom. Például időszakosan lezárni az utcát autókkal. Vagy sorompóval. Vagy kierőszakolni egy behajtani tilos táblát. Vagy éppen egy zsákutca táblát.
            – Nem fognak belemenni. Egyikbe sem.
            – Erőszakra erőszakkal. Így megy ez, mióta világ a világ.
            – Attól félek, nem mi leszünk az erősebbek.
            Hátulról, a kertben álló motel felől egy autó araszolt el mellettük, a volánjánál ülő férfi és a mellette ülő nő igyekezett nem feléjük nézni. Az egybegyűltek utánuk bámultak, majd sustorogni kezdtek.
            – Meglehet, de legalább megpróbáltuk – folytatta a baseballsapkás. – Amúgy… beszélgettünk itt páran, hogy ha már így összejöttünk… szó eshetne a maga moteljéről is.
            – Az én motelemről? Miért, mi van vele?
            – A híre. Ahogy a környéken hívják.
            – El ne higgye. Egy szó se igaz belőle. Hazugság mind.
            – Szóval az emberek csak rosszindulatból hívják annak, aminek? Nem akarom itt a gyerekek előtt kimondani, minek.
            – Rosszindulatból meg irigységből. Nettó hazugság, amit terjesztenek.
            – De hát látjuk magunk is. A saját két szemünkkel. Mint például…
            – Mit? Mit látnak?
            – Hogy kik jönnek ide és meddig maradnak.
            – Maguk nem láthatják, mert hajnaltól sötétedésig Ausztriában robotolnak.
            – Azért van, aki itthon marad. És én is láttam, hogy este is van forgalom. Mint például most is.
            – Még ha így lenne is, mi köze hozzá?
            Gergényi kezdett bedühödni. Majd pont ezek a betelepülő senkik mondják meg neki, mit szabad és mit nem. A saját városában, a saját utcájában, a saját házában. Miért nem a szembeni autószerelő Janit támadják? Annak a roncsaitól néha mozdulni sem lehet az utcában. Vagy Mészárosékat, a keltetőikkel? Az a baromfiszag, ami onnan jön, sokszor egyenesen elviselhetetlen.
            – Annyi közöm van hozzá, hogy van két tizenéves lányom. Akiknek nem mindegy, mit látnak maguk körül.
            – Nem látnak semmit. Nézzenek hátra, láthatják: a motel ott van hátul, a vendégparkoló is, majdnem a kert végében. A kapu távirányítóval nyílik, záródik. Persze, ha leselkednek, arról én nem tehetek.
            Mások is morogni kezdtek. Gergényi megpróbálta az eredeti tárgy felé terelni a szót.
            – Írtam egy petíciót a polgármesternek, ha felolvasom és aláírják, beterjesztem neki.
            Felemelte a lapot az asztalról, de a hangzavar egyre erősebb lett. Nem bírt megszólalni. A hozzá hasonlóan régóta itt lakók felé fordult.
            – Ernő, Karesz, magyarázzátok már el nekik! Ti a kezdetektől itt voltatok, és nem zavart benneteket a motelom, akkor ezeket miért zavarja?
            Az Ernőnek nevezett férfi az öklébe köhögött, mondani akart valamit, aztán lemondóan legyintett.
            – Ami azt illeti, minket is zavar – mondta a Karesz nevű. – Csak tudod, az úgy van, ha az elején hallgat az ember, akkor hallgat később is. Akkor már nem tartja fairnek, hogy bármit is mondjon. Nem lenne hiteles. És ezek a fiatalok ezt pontosan tudják. Azért szólnak most.
            – Majd pont ők… ember, azért mégis kinek van itt több joga megszólalni? Még meg sem melegedtek, máris parancsolni akarnak?
            – Nem parancsoltam, kértem – vette vissza a szót a baseballsapkás. – Hogy üzemeltesse a moteljét az eredeti célnak megfelelően.
            – Aszerint üzemeltetem!
            – Mindenki tudja, hogy nem. Hogy félórára, órára adja ki alkalmi pároknak. Csakúgy, mint egy kuplerájban.
            Gergényi arca elvörösödött, a még mindig a kezében tartott lap rezegni kezdett. Ekkora arcátlanságra nem számított. Hogy a saját házának udvarán osszák ki ezek a jöttmentek, akiket befogadott, akiknek a sorsát figyelemmel kíséri, akik helyett veszekszik a kavicsbánya tulajdonosától elkezdve a polgármesterig mindenkivel. Tudta jól, már az elejétől, hogy hálátlan népség, de hogy ennyire!
            – Na jó. A gyűlést ezennel berekesztem. Kérem, hagyja el mindenki az udvart. Ennek meg ez lesz a sorsa.
            Azzal széttépte a petíciónak indult papírlapot.
            Az emberek hátat fordítottak és hazamentek.
            Gergényi este felhívta a polgármestert.
            – Szia, Ákos, sínen van a projekt. Mondd meg, légy szíves, Zsoltnak is, hogy nyugodtan bányászhatja tovább a kavicsot. És emlékeztethetnéd, kinek köszönheti mindezt. Ja, és te se felejtsd el, ha panaszra mennek hozzád az utcabeliek. Tudod, mi miatt. Ölellek.