Könyvekkel teli dobozzal az ölében kapaszkodott fölfelé a lépcsőn s mivel a fokokra figyelt, hogy orra ne bukjon, csaknem fölnyársalta a lefelé igyekvő nőt. Már szinte a korláthoz préselte, mikor a nő egy hangos Elnézést! kiáltással megállította.
            – Bocsánat – mondta a férfi, de magában dühös volt. Ha a nő a másik oldalon próbálkozik, biztosan sikerül neki. Hát nem látja, mit cipel?
            Az évek óta polcokon porosodó, kinyitatlan könyvek dohszaga után, amit egész nap belélegzett, olyan hirtelen brutalitással csapta meg orrát a nő illata, hogy szinte a torkán akadt a levegő. Nem volt erős, nem nagy dózisban érkezett, mégis a pillanat törtrésze alatt átjárta a szaglórendszerét. A szeme vonaláig érő dobozfedél miatt csak ennyit érzékelt a nőből, pedig szeretett volna többet is, de mivel ez volt ma a huszadik fordulója, elsőbbséget adott teste azon óhajának, hogy minél előbb érjen fel és dobja le a súlyos dobozt a többi mellé. Így igyekezett a hátralévő pár fokot sietősen megtenni és előre örülni az utolsó üveg alján még megmaradt pár korty sörnek.
            Harmadik költözése volt ez harmincéves korára, ha a kollégiumiakat nem számítjuk – nem sok, de nem is kevés. Azzal együtt sem, hogy most sem érezhette úgy, hogy a csúcsra érkezett: ez a gangos, másfél szobás, büdös és hangos lichthof köré fonódó bérlemény csak méreteiben volt nagyobb az előzőnél, minden egyéb komfortfokozatában alatta maradt. Ezt persze most, ahogy cuccolt felfelé, még csak sejtette abból a néhány lakóból, például, akikkel föl-lemenet találkozott. A nő minden bizonnyal csak látogató volt itt.
            Aztán meghozták a bútorokat is, elintézte az átírásokat, kicseréltette a zárakat. Amikor elment otthonról, sokkal jobb érzése volt, mint amikor hazatért. Ha a munkahelyéről, metrókocsiból, szeles folyópartról gondolt rá, melegség járta át, de ha belépett a csurig töltött kukáktól, kutyapisitől bűzlő kapualjba, a hányinger fogta el. A lakás mélyén azonban ismét megnyugodott. Mint mikor rosszarcú emberek között a barátját pillantja meg az ember. Arra számított, úgyis keveset lesz otthon, mindez nem lesz zavaró. De aztán beütött a covid, vele együtt a home office, és zavaró lett. Élete erre a színhelyre tevődött át, és tisztában volt vele, hogy egyhamar nem fog tudni ismét váltani.
            A szomszéd lakás ajtaja előtt elhaladva érezte néha azt az illatot, de valami mást is. Vannak szagok, amelyek kitörölhetetlenül az orrunkban maradnak. Falusi házuk padlásáról az egér jellegzetes szaga maradt meg benne, tízméteres körzetben a mai napig ki tudja szagolni, ha egér van a környéken. Ugyanígy a megégett sörte és köröm bűze is, amit disznóvágásokról őrzött. Ez a mostani illat azonban drága, finom parfümtől származott, ami sokáig megmarad a levegőben, és sokáig emlékezik rá az ember.  
            Most, hogy a négy fal közé szorult, szükségét érezte, hogy két óránként felálljon és kimenjen levegőzni a gangra. Hétköznap sokkal csendesebb volt a ház, ha volt is zaj, az is inkább az utcáról érkezett. Ahogy a korlátra támaszkodott, nem tudta, hányan figyelik éppen. Biztosan megnézik maguknak, s ruházata, bőrszíne, szokásai alapján besorolják valahova. Így volt ez az előző házban is, így lesz itt is.  
            Ha több ideje volt, kiment a ház elé és bámulta a forgalmat, miközben elszívott egy cigarettát. Aztán még egyet. Soha életében nem csinált ilyet, nem volt kíváncsi az utcára, nem az ő területe volt. Most azonban hirtelen érdekelni kezdte. Nagy rohanásaiban ugyanis eddig azt gondolta, az utca arra való, hogy eljussunk egyik ponttól a másikig. Most egy kicsit változott a véleménye. Nem csak közlekedtek, éltek is emberek az utcán. Ahogy egyre többször állt ki, egyre több példát látott erre. Lassan azt vette észre magán, hogy ő is közéjük tartozik. Szóba elegyedett a pékkel, a zöldségessel, de még egy mély pincehelyiségben üzletelő zálogossal is.  
            A nőt akkor pillantotta meg először, mikor egy vasárnap délelőtt kilépett a gangra, hogy beszívja a jobbról-balról érkező vasárnapi ebédek illatát. Tisztán érezte a rántotthús, a fasírozott, a töltöttkáposzta semmi mással össze nem keverhető szagát, de még a levesek gőzéből is meg tudta állapítani, hol mit főznek.
            Ekkor ért el szaglósejtjeihez az az odor, amit azon a bizonyos napon oly közelről érzett. Balra nézett és meglátta a nőt, amint a lépcsőházból épp fellép a gangra. Egyáltalán nem ilyennek képzelte a múltkori találkozás után. Előkelő üzletasszonynak, cégvezetőnek gondolta, aki idős vagy beteg anyját látogatja. Ez a farmernadrágos, bordópulóveres nő azonban inkább lehetett egyetemista vagy kezdő értelmiségi, aki többet költ a parfümére, mint a ruházatára. Bár rövidre vágott, szanaszét álló barna hajával és smink nélküli arcával nagyon is rendben volt rajta minden.
            Már a zárba illesztette a kulcsot, mikor feléje fordult.
            – Az új szomszéd?
            – Igen. Aki a múltkor majdnem felöklelte.
            – Ja, az! Én voltam figyelmetlen. Bocs.
            Lépett feléje kettőt és a kezét nyújtotta.
            – Edit. Szia.
            – Szia. Előd.
            – Nagyon csendesen élsz. Semmi mozgást nem hallok felőled.  
            – Igyekszem csöndben lenni. Egyelőre a tokjában hagytam a trombitámat.
            A nő felnevetett.
            – Engem nem zavarnál vele. Csak néha alszom itt.
            – Légikísérő vagy?
            A nő megint nevetett.
            – Nem. Nem egészen. – A felső zárban is elfordította a kulcsot és kinyitotta az ajtót. – Jó cigizést – mondta, és belépett a lakásba.
            A férfi szimatolt még egy darabig, többféle szag vegyüléke lebegett a levegőben, majd ment, hogy az ebédje után nézzen.
            Egy költözés zajai hamar elülnek. Néhány hét elteltével a férfi sem gondolta, hogy máshol az élete lehetne másabb. Hamar kifigyelte, ki az, akinek érdemes köszönni, mert visszaköszön, ki az, aki örökké idegen lesz, s kiről nem kell egyáltalán tudomást sem venni. Beleolvadt a lakóközösségbe, s egy idő után már őróla sem vett tudomást senki.
            Várta, hogy újból találkozzék a nővel. Nem feltélen azért, mert kíváncsivá tette, pusztán csak úgy gondolta, így volna természetes. Gyerekkorában, falun, a szomszédok voltak a legfontosabbak az ember életében, hozzájuk futottak, ha a dolgok átcsaptak a fejük fölött. És elég gyakran átcsaptak. Most nem ilyesmire gondolt, csak rövid beszélgetésekre itt a gangon, például. Rokonszenvesnek találta a múltkor, még ha olyan gyorsan faképnél hagyta is.
            Barátnője péntek esténként meglátogatta, néha egész hétvégére maradt. Viszonyuk laza volt, annak ellenére, hogy a nő három évvel idősebb volt nála, és más sem járt az eszében, mint a család és a gyerek. A munkahelyükön ismerkedtek meg, s e tény némileg degradálta kapcsolatuk minőségét. Hogy egyikük sem tett egyetlen lépést sem az irányban, hogy a külső világban is keresgéljen. Egymás közt ezt nem így látták, de önmagukban nagyon is. Főleg a férfi – úgy érezte, túl hamar adta meg magát.
            Aztán egyik nap, ahogy kilépett a gangra, azonnal megrohanta az ismerős illat – meg valami más is. A nő lakásának vasajtaja tárva volt, a belső résnyire nyitva. Megint csak öt percre érkezett, gondolta, fordul egyet s már megy is. Miért tart fenn valaki lakást, ha nem lakik benne és bérbe sem adja? Eszébe jutott egy-két ötlet, de mindjárt el is vetette – ez a nő nem olyan, pedig szinte minden arról árulkodik, hogy olyan. De azt persze már észrevette volna.
            Hallotta, hogy megszólal odabent a telefonja, egymás után kétszer is, de nem ment be, hogy felvegye. Mindenképp találkozni akart a nővel, beszélni vele, ha most elmulasztja, ki tudja, mennyit várhat rá megint.
            Már a harmadik cigarettát szívta egymás után s közben el is bambult kicsit, mikor zajt hallott a háta mögött. A nő zárta a belső ajtót, túl erősen rántva maga felé a kilincset, hogy a nyelv a helyére ugorjon. Kék farmert, világoskék pulóvert viselt, lábán piros sportcipőt. Homlokán, mint a teniszezőknek, piros pánt futott körbe.
            – Helló – szólította meg. – Te még itt laksz? Azt hittem, nem húzod idáig.
            – Helló. Ki lehet bírni, csak épp egy jó szomszéd hiányzik.
            – Tényleg? – nevetett a nő. – Ha rám célzol, akkor még egy jó darabig hiányozni is fog.
            – Miért? Nem itt laksz?
            – Itt is, meg nem is. Örököltem a lakást, a nagymamámtól, de inkább a sajátomat használom.
            – Miért nem adod el? Vagy adod bérbe?
            – Nem szeretném. Tele a lakás a mama bútoraival, ruháival, személyes holmijaival, nem dobtam ki semmit. Így is szeretném megtartani.
            – De akkor… nem lakik itt senki?
            – Nagy ritkán én. És Zsineg.
            – Zsineg?
            – A mama cicája. Amikor a mama meghalt, magamhoz akartam venni, de elbújt. Az ágy alá, a szekrény tetejére, a felső polcokra, olyan helyekre, ahol nem értem el. Amíg a mama élt, állandóan az ölemben dorombolt, simogattatta magát, dörgölődzött, utána a közelébe sem engedett. Itt akart maradni, nem akart költözni sehova.
            – Akkor csak etetni jársz ide?
            – Leginkább azért. Meg talán egyszer sikerül újból magamhoz édesgetni. De nem sok reményt látok rá.
            – Ez így… eléggé abszurdnak hangzik.
            – Nem annyira. Vannak ennél abszurdabb dolgok is.
            – Ha gondolod… ha kapok egy lakáskulcsot, én szívesen megetetem.
            – Szerintem világgá menne tőled.
            – Nem az a cél?
            – Dehogy! – nevetett megint a nő. – Isten ments! Hadd éljen itt, ameddig csak akar. Ő volt a mama egyetlen társa az utolsó éveiben. Több joga van a lakáshoz, mint nekem.
            – De… – kezdte a férfi, de nem mondta ki, amit akart. Eszébe jutott, hogy a szülei szemében, akik haszonállatokat tartottak, mennyire nem volt respektje kutyának, macskának. Ha útban voltak, odébb rúgták őket, ha megöregedtek, kivitték őket a Bika-tóhoz…
            A nő elment, a férfi ott maradt a gang vaskorlátjánál, mint akit odaláncoltak. Finom parfümillat töltötte be az udvart, keringett egy darabig a levegőben, majd lassan alászállt és elenyészett, mint a lehulló hajnali köd a fák ágai közt.