A futónő - Kortárs 2021 június

Elkerülhetetlennek látszott, hogy ne késsek, ezzel el is volt rontva a napom. De talán a hetem is. Egészen kisgyerekkorom óta az elsők közt érkeztem mindenhova, nem azért, mert a késést udvariatlanságnak tartottam, hanem mert nem szerettem, ha mindenki engem néz, én szerettem nézni másokat.
S ami a legbosszantóbb, hogy a saját hülyeségem miatt! Csak az utca nevét ütöttem be a GPS-be, a házszámot nem, erre megállított az 1-es számú ház előtt. Csakhogy az iroda, amelyben időpontom volt, az utca másik végén, az 51-es szám alatt székelt ebben a szemből egyirányú, keskeny kis hegyi fasorban. Ha kocsival indulok neki, gondoltam, biztosan eltévedek, s még parkolót sem találok. Nosza, futás, nulla fokban, a fák koronájáról aláhulló hódarabkák záporában!
Persze, hogy elkéstem, furcsán is néztek rám. Mintha egy határszéli városkából elvárható volna, hogy halálpontosan érkezzen az ember Budapest egyik zegzugos villanegyedének eldugott szegletébe! Délelőtt tíz órára! Égett az arcom, nem csak a futástól. Ráadásul ki kellett mennem a mosdóba, mert egy percig sem tudtam tovább tartani. Magamat kívülről nézve olyan lehettem, amilyen soha nem szerettem volna lenni: egy nemtörődöm, trehány alak. 
Annak ellenére, hogy a tárgyalás egészen jól ment és a saját szemszögömből eredményesen zárult – kétszáz hektár földet adtam el egy úgynevezett üzletasszonynak, egészen jó áron –, kedvetlenül ereszkedtem le a hegyről, s még az ebédnek a gondolata sem dobott fel, amelyet egy jó hírű budai étteremben szándékoztam elkölteni. Meg voltam győződve róla, hogy mindennek az oka a késésem, és abban is biztos voltam, hogy lefekvésig nem bírom kiverni a fejemből. Ha bármivel foglalom is el magam, akkor sem. Úgy ül a nyakamon, mint egy átok, amit semmi sem bír lecibálni onnan.
Persze, figyelmetlenségemben megint eltévedtem. Azt hittem, ismerős helyen járok, nem először kerestem fel a szóban forgó éttermet, de eddig mindig a főútról közelítettem meg. Már egészen kint járhattam, elhagytam egy Aldit, aztán egy Opel szervizt, aztán a Budapest határát jelző táblát, ritkásan épült házak közt manővereztem a jeges úton, még a négykerék-meghajtású Hondámnak sem tetszett a terep. Az átkozott GPS-t, ami korábban átvert, eddig nem akartam bekapcsolni, de most ráfanyalodtam. Kiderült, hogy végig az ellenkező irányba tartottam.
Még mindig valamelyik külső kerületben cirkáltam, mikor megláttam a futónőt. Az úttal párhuzamosan futott, az erdő szélén kialakított bicikliúton, egyedül. Fejére húzott kapucnijától az arcát nem láttam, testére feszülő joggingjából, mozgásából fiatal nőnek néztem. A jeges, letakarítatlan úton én sem tudtam sokkal gyorsabban haladni, mint ő, volt úgy, hogy le is maradtam tőle. Kapucnija alól fülhallgató fehér zsinórja lógott ki, nyilván zenét hallgatott a monoton mozgás közben. Narancssárga dzsekije és lila joggingja olyan messzire világított a mindent beborító fehérségben, mint egy földre zuhanó meteor.
Irigyeltem kicsit. Mekkora elszántság kell ahhoz, hogy valaki ebben a pocsék időben fogja magát, beöltözzön, kitegye a lábát az utcára és nekiálljon futni! Függetleníteni magát időtől, embertől, tértől. Belevarázsolni magát egy másik világba, mit sem törődve a valódival. S mindezt még élvezni is!
Eszembe jutott, mikor a lányaim jártak futni a városszéli parkba, én meg rágtam otthon a körmömet, hogy valami éri őket. Még kisebb korukban csak-csak, de később egyenesen megtiltották, hogy kivigyem s aztán hazafuvarozzam őket. Annyi szörnyűséges esetről számolt be a média a futónőket ért támadásokról, hogy máig kiráz a hideg, ha csak rágondolok. Függetlenül attól, hogy – nagyon úgy néz ki – a nők nem tanulnak belőlük. Számtalan kocogót látok egyedül ma is, elhagyott helyeken. Mint ezt a nőt is itt.
Egy pillanatra úgy rémlett, mintha az addig földre szegeződő kapucni oldalra lebbent volna, felém, majd rögtön vissza. Az úttal küzdöttem, nem voltam benne egészen biztos, de valószínűleg nem tévedtem. Kicsit megnyugodtam: Ezek szerint észrevette, hogy kíséri valaki, van védelmezője, nem kell tartania semmitől. Mert ekkorra már elhatároztam, hogy ebéd ide vagy oda, most már, ha egyszer úgyis eltévedtem, nem fogok sietni, nem hagyom magára ezt a nőt. Ha valami aberrált barom meg találná támadni, megvédem.
Kicsit mintha növelte volna a tempót, s helyenként – az irdatlan mély kátyúk miatt – alig bírtam a nyomában maradni. Aztán meg elfordult az út – ő ment arra, én meg emerre, ipszilonban. De még mindig nem volt száz méternél nagyobb a távolság köztünk, a terep pedig egy téli álmát alvó réthez hasonlított, amivel – ha minden kötél szakad – Hondám játszva megbirkózik. Hála az égnek, minden békésnek és nyugodtnak tűnt, élőlénynek előttünk, mögöttünk semmi nyoma.
Aztán kétfelé ágazott az út, s jobbra fordulva ismét közelítettem hozzá. Újra gyorsabb tempót vett fel, a kapucni egyre gyakrabban libbent felém, kezével idegesen matatott a zsebében. Lemaradtam kicsit, hogy megnyugodjon. Ha nem lát, talán elmúlik az idegessége.
Észre sem vettem, hogy egy rendőrautó villog mögöttem, majd elém vág és leszorít a padkára. Két rendőr ugrik ki belőle, felém szalad, szó nélkül kirángat a kocsiból, lefektet a hóba s rám térdel. Ekkor már egymás szavába vágva kiáltoztak, de nem egészen értettem, mit. Egyikük nagyon hadart, a másik arca előtt maszk volt. Éktelenül fájt, ahogy a gerincemet taposták, de a hóba nyomott szájjal megszólalni sem bírtam. Mi történhetett? Összekevertek valakivel? Vagy, mivel lassan jöttem, valakinek gyanús lett és jelentette? Netán egyirányú úton vagyok, rossz felől?
Egy kellemetlenül hideg, omladozó mennyezetű őrsszobán értettem csak meg, mi történt. Először nem találtam a szavakat, egyszerűen úgy éreztem, ilyen nem történhet meg velem, éppen velem. Aztán megpróbáltam megmagyarázni.
– Ezt nem gondolhatják komolyan! Ha az lett volna a szándékom, amit maguk állítanak…
– Nem mi állítjuk.
– Mindegy, akkor már rég… már rég letámadtam volna, hiszen egyre forgalmasabb környékre értünk…
– Azt maga honnan tudja? Az imént azt mondta, idegen errefelé.
– Idegen vagyok, igen, de láttam.
– Teljesen kihalt volt a környék. Arra járőröztünk.
– Én nem láttam magukat. De gondolják csak meg: délelőtt nyélbe ütök egy sikeres üzletet, elindulok a kedvenc éttermem felé, és oda jutok, hogy meg akarok erőszakolni egy futónőt? Hát normális, logikus sorrend ez maguk szerint?
– Szerintünk teljesen logikus. Abszolúte logikus.
Nem értettem. Ők sem engem, ez volt a baj. Megkérdeztem, hogy telefonálhatok-e. Egészen nyugodtan, mondták. De nem tudtam kinek telefonálni. Hát kit hívhattam volna? A feleségemet? A lányaimat? A szomszédomat? Hogy nekik is félórákon át magyarázkodjam, úgy, mint az imént a rendőröknek? És megértenék-e? Nem azt gondolnák-e ők is, hogy… Úristen!
Hogy szembesítsenek a futónővel, kereken megtagadták.
– Jogom van hozzá. Ő állította azt, amivel vádolnak, szeretnék a szemébe nézni.
– Mi kihallgattuk, írásban rögzítettük a vallomását, részéről ennyi volt. Hogy hogy tudja feldolgozni ezt az egészet, az már más lapra tartozik.
– De hát hogy állíthatja azt, amit állít, hiszen… hiszen… – Kis híján sírva fakadtam. Hogy lehetnek az emberek ennyire gonoszok, hogy lehet így kiforgatni, félremagyarázni valakinek a jó szándékát! Hogy lehet az ellenkezőjének feltüntetni azt, ami a valóságban egészen másként volt.
Magam sem tudom, egész napos kihallgatásomnak hogyan, mikor lett vége. Csak arra emlékszem, hogy sötétedett már, mikor visszaülhettem a kocsimba és elfordítottam a slusszkulcsot. Még előtte megkérdezték, képes vagyok-e vezetni. Igent mondtam, csak hogy minél előbb az otthonomban legyek, pedig egyáltalán nem voltam benne biztos. Remegett kezem-lábam, a sok elfogyasztott kávétól, amivel a vége felé megkínáltak, marta a gyomromat a sav. A lelki sokkról nem is beszélve – kiábrándultságom az emberi gonoszságtól nem is lehetett volna nagyobb.
Később még becitáltak párszor, kérdéseket tettek fel, amelyeket, más formában, már vagy ötvenszer feltettek. Feleségemnek ilyenkor mindig azt hazudtam, hogy üzleti útra megyek, és megpróbáltam magammal is elhitetni, hogy igazat mondok. Mindenesetre az olyan helyeket, ahol futónők felbukkanására lehetett számítani, ezentúl sem kerültem el.