Aktualitások

 
 
Ross Károly
A futónő
           
 
Elkerülhetetlennek látszott, hogy ne késsek, ezzel el is volt rontva a napom. De talán a hetem is. Egészen kisgyerekkorom óta az elsők közt érkeztem mindenhova, nem azért, mert a késést udvariatlanságnak tartottam, hanem mert nem szerettem, ha mindenki engem néz, én szerettem nézni másokat.
S ami a legbosszantóbb, hogy a saját hülyeségem miatt! Csak az utca nevét ütöttem be a GPS-be, a házszámot nem, erre megállított az 1-es számú ház előtt. Csakhogy az iroda, amelyben időpontom volt, az utca másik végén, az 51-es szám alatt székelt ebben a szemből egyirányú, keskeny kis hegyi fasorban. Ha kocsival indulok neki, gondoltam, biztosan eltévedek, s még parkolót sem találok. Nosza, futás, nulla fokban, a fák koronájáról aláhulló hódarabkák záporában!
Persze, hogy elkéstem, furcsán is néztek rám. Mintha egy határszéli városkából elvárható volna, hogy halálpontosan érkezzen az ember Budapest egyik zegzugos villanegyedének eldugott szegletébe! Délelőtt tíz órára! Égett az arcom, nem csak a futástól. Ráadásul ki kellett mennem a mosdóba, mert egy percig sem tudtam tovább tartani. Magamat kívülről nézve olyan lehettem, amilyen soha nem szerettem volna lenni: egy nemtörődöm, trehány alak. 
Annak ellenére, hogy a tárgyalás egészen jól ment és a saját szemszögömből eredményesen zárult – kétszáz hektár földet adtam el egy úgynevezett üzletasszonynak, egészen jó áron –, kedvetlenül ereszkedtem le a hegyről, s még az ebédnek a gondolata sem dobott fel, amelyet egy jó hírű budai étteremben szándékoztam elkölteni. Meg voltam győződve róla, hogy mindennek az oka a késésem, és abban is biztos voltam, hogy lefekvésig nem bírom kiverni a fejemből. Ha bármivel foglalom is el magam, akkor sem. Úgy ül a nyakamon, mint egy átok, amit semmi sem bír lecibálni onnan.
Persze, figyelmetlenségemben megint eltévedtem. Azt hittem, ismerős helyen járok, nem először kerestem fel a szóban forgó éttermet, de eddig mindig a főútról közelítettem meg. Már egészen kint járhattam, elhagytam egy Aldit, aztán egy Opel szervizt, aztán a Budapest határát jelző táblát, ritkásan épült házak közt manővereztem a jeges úton, még a négykerék-meghajtású Hondámnak sem tetszett a terep. Az átkozott GPS-t, ami korábban átvert, eddig nem akartam bekapcsolni, de most ráfanyalodtam. Kiderült, hogy végig az ellenkező irányba tartottam.
Még mindig valamelyik külső kerületben cirkáltam, mikor megláttam a futónőt. Az úttal párhuzamosan futott, az erdő szélén kialakított bicikliúton, egyedül. Fejére húzott kapucnijától az arcát nem láttam, testére feszülő joggingjából, mozgásából fiatal nőnek néztem. A jeges, letakarítatlan úton én sem tudtam sokkal gyorsabban haladni, mint ő, volt úgy, hogy le is maradtam tőle. Kapucnija alól fülhallgató fehér zsinórja lógott ki, nyilván zenét hallgatott a monoton mozgás közben. Narancssárga dzsekije és lila joggingja olyan messzire világított a mindent beborító fehérségben, mint egy földre zuhanó meteor.
Irigyeltem kicsit. Mekkora elszántság kell ahhoz, hogy valaki ebben a pocsék időben fogja magát, beöltözzön, kitegye a lábát az utcára és nekiálljon futni! Függetleníteni magát időtől, embertől, tértől. Belevarázsolni magát egy másik világba, mit sem törődve a valódival. S mindezt még élvezni is!
Eszembe jutott, mikor a lányaim jártak futni a városszéli parkba, én meg rágtam otthon a körmömet, hogy valami éri őket. Még kisebb korukban csak-csak, de később egyenesen megtiltották, hogy kivigyem s aztán hazafuvarozzam őket. Annyi szörnyűséges esetről számolt be a média a futónőket ért támadásokról, hogy máig kiráz a hideg, ha csak rágondolok. Függetlenül attól, hogy – nagyon úgy néz ki – a nők nem tanulnak belőlük. Számtalan kocogót látok egyedül ma is, elhagyott helyeken. Mint ezt a nőt is itt.
Egy pillanatra úgy rémlett, mintha az addig földre szegeződő kapucni oldalra lebbent volna, felém, majd rögtön vissza. Az úttal küzdöttem, nem voltam benne egészen biztos, de valószínűleg nem tévedtem. Kicsit megnyugodtam: Ezek szerint észrevette, hogy kíséri valaki, van védelmezője, nem kell tartania semmitől. Mert ekkorra már elhatároztam, hogy ebéd ide vagy oda, most már, ha egyszer úgyis eltévedtem, nem fogok sietni, nem hagyom magára ezt a nőt. Ha valami aberrált barom meg találná támadni, megvédem.
Kicsit mintha növelte volna a tempót, s helyenként – az irdatlan mély kátyúk miatt – alig bírtam a nyomában maradni. Aztán meg elfordult az út – ő ment arra, én meg emerre, ipszilonban. De még mindig nem volt száz méternél nagyobb a távolság köztünk, a terep pedig egy téli álmát alvó réthez hasonlított, amivel – ha minden kötél szakad – Hondám játszva megbirkózik. Hála az égnek, minden békésnek és nyugodtnak tűnt, élőlénynek előttünk, mögöttünk semmi nyoma.
Aztán kétfelé ágazott az út, s jobbra fordulva ismét közelítettem hozzá. Újra gyorsabb tempót vett fel, a kapucni egyre gyakrabban libbent felém, kezével idegesen matatott a zsebében. Lemaradtam kicsit, hogy megnyugodjon. Ha nem lát, talán elmúlik az idegessége.
Észre sem vettem, hogy egy rendőrautó villog mögöttem, majd elém vág és leszorít a padkára. Két rendőr ugrik ki belőle, felém szalad, szó nélkül kirángat a kocsiból, lefektet a hóba s rám térdel. Ekkor már egymás szavába vágva kiáltoztak, de nem egészen értettem, mit. Egyikük nagyon hadart, a másik arca előtt maszk volt. Éktelenül fájt, ahogy a gerincemet taposták, de a hóba nyomott szájjal megszólalni sem bírtam. Mi történhetett? Összekevertek valakivel? Vagy, mivel lassan jöttem, valakinek gyanús lett és jelentette? Netán egyirányú úton vagyok, rossz felől?
Egy kellemetlenül hideg, omladozó mennyezetű őrsszobán értettem csak meg, mi történt. Először nem találtam a szavakat, egyszerűen úgy éreztem, ilyen nem történhet meg velem, éppen velem. Aztán megpróbáltam megmagyarázni.
– Ezt nem gondolhatják komolyan! Ha az lett volna a szándékom, amit maguk állítanak…
– Nem mi állítjuk.
– Mindegy, akkor már rég… már rég letámadtam volna, hiszen egyre forgalmasabb környékre értünk…
– Azt maga honnan tudja? Az imént azt mondta, idegen errefelé.
– Idegen vagyok, igen, de láttam.
– Teljesen kihalt volt a környék. Arra járőröztünk.
– Én nem láttam magukat. De gondolják csak meg: délelőtt nyélbe ütök egy sikeres üzletet, elindulok a kedvenc éttermem felé, és oda jutok, hogy meg akarok erőszakolni egy futónőt? Hát normális, logikus sorrend ez maguk szerint?
– Szerintünk teljesen logikus. Abszolúte logikus.
Nem értettem. Ők sem engem, ez volt a baj. Megkérdeztem, hogy telefonálhatok-e. Egészen nyugodtan, mondták. De nem tudtam kinek telefonálni. Hát kit hívhattam volna? A feleségemet? A lányaimat? A szomszédomat? Hogy nekik is félórákon át magyarázkodjam, úgy, mint az imént a rendőröknek? És megértenék-e? Nem azt gondolnák-e ők is, hogy… Úristen!
Hogy szembesítsenek a futónővel, kereken megtagadták.
– Jogom van hozzá. Ő állította azt, amivel vádolnak, szeretnék a szemébe nézni.
– Mi kihallgattuk, írásban rögzítettük a vallomását, részéről ennyi volt. Hogy hogy tudja feldolgozni ezt az egészet, az már más lapra tartozik.
– De hát hogy állíthatja azt, amit állít, hiszen… hiszen… – Kis híján sírva fakadtam. Hogy lehetnek az emberek ennyire gonoszok, hogy lehet így kiforgatni, félremagyarázni valakinek a jó szándékát! Hogy lehet az ellenkezőjének feltüntetni azt, ami a valóságban egészen másként volt.
Magam sem tudom, egész napos kihallgatásomnak hogyan, mikor lett vége. Csak arra emlékszem, hogy sötétedett már, mikor visszaülhettem a kocsimba és elfordítottam a slusszkulcsot. Még előtte megkérdezték, képes vagyok-e vezetni. Igent mondtam, csak hogy minél előbb az otthonomban legyek, pedig egyáltalán nem voltam benne biztos. Remegett kezem-lábam, a sok elfogyasztott kávétól, amivel a vége felé megkínáltak, marta a gyomromat a sav. A lelki sokkról nem is beszélve – kiábrándultságom az emberi gonoszságtól nem is lehetett volna nagyobb.
Később még becitáltak párszor, kérdéseket tettek fel, amelyeket, más formában, már vagy ötvenszer feltettek. Feleségemnek ilyenkor mindig azt hazudtam, hogy üzleti útra megyek, és megpróbáltam magammal is elhitetni, hogy igazat mondok. Mindenesetre az olyan helyeket, ahol futónők felbukkanására lehetett számítani, ezentúl sem kerültem el. 
 


A húszmilliós projekt
 
Soha ellenszenvesebb alakkal nem találkoztam. Nemrég vettem fel, de máris megbántam. Állítólag a faluból származott el, s most visszaköltözött. Mérnöknek mondta magát, sosem néztem meg a papírjait. Tőlem lehetett mérnök is, nem érdekelt, olyan pozíciót bíztam rá, amiben bárki megállta volna a helyét. Nálam nincs kivételezés, földi vagy nem földi, mindegy. Használja a fejét, dolgozzon. Csak ennyi érdekelt.
            Mikor ezt a hatalmas, húszmilliót is meghaladó projektet elnyertük – kenu- és csónakkikötő kialakítása, valamint parkosítás a folyó és a gát közötti másfél hektáros területen –, máris elkezdett kukacoskodni. Már mindjárt a kikötő kijelölt helyébe belekötött.
            – Hiszen ez tizenöt méterre sincs a hídtól – bökött a papírra, mikor kiteregettem az ötfős, döntéseket hozó vezetőség elé a tervrajzot.
            – Nincs. Na és? – kérdeztem. – Könnyebb lesz megközelíteni.
            – De hát a pilléreknél, ahol a meder összeszűkül, áradáskor irtózatos erővel dobja át a vizet, tele lesz örvénnyel a folyó innenső szakasza. Már most is tele van.
            – Nem strandot építünk, kikötőt – mondtam.
            – Az áramlás azonnal elkapja a kenukat, felborítja. 
            – Áramlás? Ebben a kanálisban? Ember, miről beszél?
            – Csak ne szólja le ezt a kanálist. Ha eléri a másfél méteres szintet, ötezer köbméter víz hömpölyög át itt óránként.
– Maga talán vízügyi szakember, vagy micsoda? – estem neki.
            – Nem, de utánanéztem.
            Senki sem tudta cáfolni, én sem. Mint kiderült, vízügyi szakember nem volt a csapatban.
            – Akkor, mit javasol? – engedtem ki egy nagy levegőt.
            – Építsük ide, kicsit feljebb, itt már megszelídül a folyó. És a meder sem olyan mély.
            A legszívesebben elzavartam volna, de többen bólogattak. Mit volt mit tenni, feljegyeztük a javaslatát.
            – Egyéb? – kérdeztem.
            Megint csak ő jelentkezett.
            – Úgy láttam, az eredeti tervben nem szerepel, de egy ekkora projekt elbírna két-három wigwamot – tudja, olyat, mint a jurta, csak fából, azoknak a kenusoknak, akik messziről érkeznek. Egyszerű berendezéssel, ágy, asztal, grillsütő. Mindjárt vonzóbb lenne számukra a környék. Esetleg több napig is maradnának és…
            – Felejtse el. Így is feszített a keret. Jacuzzit nem akar nekik?
            Az emberek nevettek, szedelőzködtek. A pasas úgy somfordált el, hogy észre sem vettem. Ehhez nagyon értett.
            Wigwamot, még mit nem. Persze, fogalma sincs, hogy az a húszmillió korántsem húszmillió. Jó, ha tizenöt lesz belőle a végére. Vagy még kevesebb. Talán ha tíz.
            Elkezdtük a munkát, az öböl kialakítását, amelyben hat beálló helyet kellett kicölöpöznünk. Néhány fűz és nyárfa útban volt, ezeket előbb el kellett távolítanunk. De emberünk máris ott termett.
            – Nem kéne kivágni őket, aztán majd ezzel lesz tele a sajtó.
            – A torkára lépek, ha egyetlen firkász is ide meri tolni a képét. Vagy talán maga fog fényképezni?
            – Én nem, nekem már egy egész albumom van a folyóról.
            – Micsoda?! Előre lefényképezte a partszakaszt?
            – Évente lefényképezem. Hogy lássam, hogyan változik.
            Azt hittem, megfojtom.
            – Akkor mi a javaslata?
            – Húzzunk be lagúnákat ide, a fűzbokrok közé. Védve lesznek a hajók az áramlástól, a ki- és beszállás is sokkal egyszerűbb lesz.
            – Lagúnákat?
            – Nyolc-tíz méter hosszú árkokat, oldalkövezéssel, nem mélyebbeket, mint hatvan-hetven centi. És akkor egyetlen fát sem kell kivágni.
            A milliók elosztásán járt az eszem, ez meg itt pár satnya fa miatt aggódik.
            – Baromság. Kész a terv, nem változtathatunk rajta. A maga ötlete volt, hogy hozzuk ide a kikötőt, a hídnál nem kellett volna egyetlen fát sem kivágnunk.
            – Ezért javaslom a lagúnákat. A terv enged bizonyos változtatásokat, olvastam.
            Tényleg engedett. A parkba például biztosan nem kovácsoltvas padokat fogunk kihelyezni, jó lesz a betonlábazatú is. Azt sosem lopják el. Nem beszélve arról, hogy mennyivel olcsóbb.
            – Majd még meggondolom – intettem le emberünket, és otthagytam.
            Délután a polgármesteri irodába voltam hivatalos, ahol megbeszéléseket folytattam a polgármesterrel és a körzet országgyűlési képviselőjével. Átbeszéltük újra a projektet, főleg a sarokszámokat, emberünk javaslatait nem hoztam szóba. Láttam, nem is érdekelné őket, főleg a képviselő urat nem. Elmondta, mit akar, tudtunkra adta, mennyi az annyi, és már ment is tovább. Fellélegeztünk, én is, meg a polgármester is. Nem szeretem a nagykutyákat magam körül, szeretek nyugodt körülmények között dolgozni.
            Bár éreztem, hogy a körülmények nem nyugodtak. Nem kis részben emiatt a minden lében kanál alak miatt. Kirúghatnám, bármikor, de valami azt súgta, jobban teszem, ha nem. Kicsit, igen, kicsit már tartottam tőle.
            Mert nem állt le egy pillanatra sem.
            – Főnök, szabadna még egy megjegyzést tennem?
            – Csak tessék, tessék. Már úgyis hiányoltam.
            – Köszönöm. Csináltam magamnak egy hozzávetőleges kimutatást a költségekről, anyag, szállítás, munkadíj, satöbbi, és az jött ki, hogy az elnyert összegnek a felét sem használjuk fel. Vagyis bőven marad még annyi, hogy…
            – Költségkimutatást? Maga költségkimutatást készített?
            – Hát tudja, csak úgy, a magam módján. Nem állítom, hogy százezer ide vagy oda, de sokkal többel nem tévedek.
            – Honnan tudná maga… de hát azt sem tudja, kitől, melyik cégtől mit rendelünk.
            – Átlagárakon számoltam. Nagyon nagy eltérés nem lehet az árakban. Vagy ha van, akkor nem onnan kell rendelni.
            – Na, ide figyeljen. Eddig is beledumált mindenbe, néha – nem tagadom – egészen értelmes dolgokat is mondott. De hogy veszi a bátorságot és a pénzügyi kérdésekben is kifejti a véleményét, ez már sok. Ez sokkal összetettebb dolog annál, hogy ahhoz ön bármit is értsen. Még én sem látok mindent pontosan, mert a kalkulációkat nem mi csináljuk. Azaz hogy mi, de mégsem. Tudja, mi mindenre megy el egy ilyen projektnél a pénz?
            – Tudom. Anyagi kiadásokra és munkadíjra.
            – Meg még mi minden másra.
            – Mi lenne, ha most nem menne el a mi minden másra? Ha az utolsó fillért is ténylegesen ebbe a projektbe ölnénk? Hiszen idevalósiak vagyunk. Ha tényleg egy olyan kultúrlétesítményt hoznánk létre, amilyet a hely megérdemel. És szarni a minden másra.
            – Nem biztos, hogy ugyanarról beszélünk.
            – Szerintem meg ugyanarról.
            – Ebben nem az én hatásköröm dönteni.
            – Hanem kié? Ki nyerte el a tendert? Maga, nem? Hogy húszmillióért megcsinálja. Akkor csinálja is meg. Húszmillióért.
            Éreztem, hogy a pasas tud valamit, hiszen mindenki tudott, akkor majd pont ő nem.
            – Ugye érti, miért a miénk lett a beruházás?
            – Értem én, hogyne érteném. De most az egyszer tehetnénk kivételt. Hiszen rólunk van szó, a mi falunkról.
            – Az nem olyan egyszerű.
            – Dehogynem. Szarni mindenkire, és csak magunkra gondolni.
            Magunkra. Magamra. Hiszen már most tudtam, hogy szinte semmi nyereségem nem lesz az egészen, a nagy része elmegy máshova. Másnak.
            – De ami nincs lefektetve a tervben, azt nem lehet megcsinálni. Mire gondol konkrétan?       – Egy kilátótoronyra.
            – Mire?!
            – Kilátótoronyra.
            – Kilátótoronyra? Aztán minek az?
            – Hogy messzire ellássunk.
            Csak néztem. Azt hittem, viccel. Hogy a kilátótorony meg a messzire ellássunk csak afféle lózung. Hozta magával a városból.
            – Ugye, csak hülyéskedik?
            – Nem. Nem hülyéskedem.
            – Mert én afféle szimbólumnak gondolnám, de szimbólumot nem lehet építeni.
            – De lehet. Még csak azt lehet.
            Nem nézhettem rá túl elutasítóan, mert rögtön folytatta.
            – Fából. Gerendából. Lerajzoltam, mutatom.
            Mutatta. Valami vadászles féle alakzatra számítottam, de nem az volt. Négyszögben fölfutó, középen kiöblösödő, majd csúcsban végződő építmény nézett rám a papírról.
            – Ezt lerajzolni sem volt egyszerű, nemhogy megcsinálni.
            – Van egy emberem, az megcsinálja.
            – Várjon csak vele, még nem mondtam semmit.
            Álmatlan éjszakák köszöntöttek rám. A pasasnak igaza volt. A húszmillió túl sok pénz volt ahhoz, amit meg kellett valósítani belőle. Tudtam én is, tudta a polgármester és a képviselő úr is, tudta mindenki. De nyilván azért kaptunk ennyit, hogy legközelebb is kaphassunk. S én szerettem volna, ha lett volna legközelebb.
            Másnap mégis azt mondtam neki.
            – Oké. Ide valahova középre meg tervezzen egy nyitott pajtát. Egy négy oszlopon álló, fedett teret, afféle táncházat. A fiataloknak.
            A pasas elvigyorodott, adott egy hatalmas tenyerest a bal karomra, és elrohant. Kétségem sem volt afelől, hogy egy hónap múlva állni fog a torony és a pajta is. Én meg némi félsszel, de visszaszerzett önérzettel figyelem majd a számlánkon lévő összeget, miként kúszik a mutató szép lassan a nulla felé.
 







Ross Károly
A lecsúszott zsindely
 
 
Ahogy befordult a sarkon, megrökönyödve tapasztalta, hogy át kell mennie a túloldalra, mert egy építési állványzat elzárja az útját. Reggel, mikor munkába ment, az állványzatnak még nyoma sem volt, és semmi jel nem utalt arra, hogy itt valami készülődne. Eloldalazhatott volna a járda és az úttest közötti keskeny sávban, de veszélyesnek találta: az utca meglehetősen nagy forgalmú volt, a belváros lakóinak jelentős része ezen az útvonalon hajtott ki az elkerülőre. Így az átkelés sem tűnt biztonságosnak, mert zebrát nem festettek fel, száz métereket visszagyalogolni meg nem akart. Mérgelődött magában, még akkor is, mikor átérve láthatta, hogy második szomszédja, Lőw fogott valamiféle felújítási munkálatokba. Ezen nem is csodálkozott, mert a Lőw mindig fogott valamibe, anélkül, hogy neki erről egy szót is szólt volna. Általában mindenről tudott, ami az utcában történt, de Lőw nem szokta megosztani vele a terveit. Kíváncsi lett volna, van-e területfoglalási engedélye, mert csak így önkényesen lezárni az utca egyik felét a gyalogosforgalom elől – na, ez éppen a Lőwre vall. Úgy tenni, mintha lenne engedélye, miközben nincs is.
Megállt, mint aki a forgalom gyérülésére vár, hogy visszajusson a megszokott oldalra, de inkább csak azért, hogy alaposan szemügyre vegye az állványzatot. Irdatlanul magasra nyúlt, felért egészen az eresz aljáig, a legfelülre fektetett pallóról pedig akár a tetőre is fel lehetett jutni. Komplett homlokzati felújításról lenne szó, töprengett magában, esetleg a tető újracserepezéséről? De hisz sehol sem látott omladozó vakolatot vagy megsérült zsindelyt,  mégis felújításba kezd ez a zsidó. Nem tudta róla, hogy zsidó, csak önmagában nevezte annak, mert mindig mindenre volt pénze, és mindig az elsők között járt, ha házfelújításáról volt szó.
Tekintete átvándorolt a saját házára, a valamikor fehérre festett, ma már szürkének is aligha nevezhető homlokzatra, majd a kifakult palatetőre, amit már évek óta tervezett átrakatni, de sosem bírta rávenni magát. Nem kellett tüzetes szemlét tartania ahhoz, hogy észrevegye, hogy valamivel a kémény alatt az egyik pala meglazult, lecsúszott, annyira, hogy jó faliórányi lyuk tátongott a helyén, amelyen eső, hó simán befolyhat. És bizonyára be is folyt, csak nem figyelt fel rá. Eddig valahogy eszébe sem jutott, hogy alkalmanként ellenőriznie kellene a tető állapotát, úgy gondolta, ha egyszer megcsinálták, az úgy is marad, időtlen időkig. És mivel az utca túloldalán is csak elvétve közlekedett, sohasem jutott eszébe, hogy direkt azért menjen át, hogy felnézzen, rendben van-e minden. Lám, ennek a Lőwnek van gondja rá, pedig két kamaszgyerek lóg a nyakán plusz egy beteges feleség, akit akkor látni csak, mikor háziköntösben kiles a középső ablakon, hogy megnézze, merre jár a postás.
Szerencsére tiszta égbolt és vakítóan tűző nap nézett vissza rá, ahogy fejét még hátrébb döntötte, még így délután ötkor is, úgyhogy ijedtsége enyhült valamicskét, de ettől fogva az a lecsúszott pala maradt gondolatainak középpontjában. És nemcsak ezen a napon, de a rákövetkezőkön is. Létrája nem volt, hogy felmásszon és megnézze, mekkora a baj – valószínűleg fel sem mert volna mászni olyan magasra, ha lett volna is –, cserepes meg ezért a munkáért nem fog kijönni neki. Arra gondolt, ha a Lőwnél elkezdenek dolgozni, megkér egy munkást, másszon át a tetőkön az övére és tolja a helyére azt az átkozott palát. De belátta, hogy teljesíthetetlen az elképzelés, mert mire odáig vergődne, összetörne egy csomó másikat és őt szidná valamennyi szomszédja. Végső kétségbeesésében arra is gondolt, hogy a kerekeken álló állványt áttolnák az ő háza elé s arról javítanák ki a hibát – elvégre miért is ne. Ha van kereke, akkor bizonyára tolható is, a járda állapota is lehetővé tenné. De belátta, hogy túl nagy macera ez egyetlen vacak zsindelyért, és Lőwtől sem szeretne akkora szívességet kérni, amit később megbánna.
Egyre nagyobb irigységgel nézte, ahogy Lőw házán a munkások elkezdték a felújítást, és nem lazsálva egyetlen percet sem folyamatosan dolgoznak. Honnan szerezte ez a zsidó ezeket az embereket, amikor a város munkásainak a színe-java már rég Ausztriában dolgozik? Ha ő most elkezdene tetőfedőt keresni, a talpát is lejárhatná, akkor sem találna egyet sem. Honnan vannak másoknak kapcsolataik, mikor neki nincs? Egy öreg üvegesen kívül, aki hűségesen gitteli az ablakait, de csak azért, mert egyszer elintézett neki valamit az önkormányzatnál.
Tehetetlenségében a felfedezést követő napon felment a padlásra, fogott egy lécet és óvatosan megpróbálta alulról a helyére igazítani a lecsúszott elemet. Az sem lenne baj, gondolta, ha nincs rögzítve, ha a másik alá be tudja tolni, talán ott marad egy ideig. De a palának épp csak annyi kellett, hogy megemelje, máris leszánkázott a tetőn, bukfencezett egyet az esőcsatornában és ezer darabra tört a járdán. Még jó, hogy nem esett senkinek sem a fejére, mert a járdát elfelejtette lezárni. Lesietett, összesöpörte a törmeléket, s Lőwnek, aki az állvány alól kiáltott oda neki, hogy mi történt, nem válaszolt. Fogott egy műanyaglavórt, felvitte a padlásra, nagyjából becélozta a lyukat és alá rakta.
Ez a látszólag jelentéktelen eset újból felvetette azt a régi dilemmát, hogy nem kellene-e mégis lakás után néznie. Egyedül élt már vagy hat éve, gondja sokkal kevesebb, ideje sokkal több lenne, és folytathatná kedvenc hobbiját, az amatőr rádiózást. Észre sem veszi és nyugdíjas lesz, amikor már végképp nem bír ekkora házzal, a költözéshez pedig semmi kedvet nem érez majd.
Az volt a baj, hogy most sem érzett. Túlságosan bonyolultnak tartotta, a lakáskereséstől egészen a beköltözésig. Mellesleg ennek a háznak nem volt magas a rezsije, vizet csak tisztálkodásra használt, télen a konyhát meg a hálószobát fűtötte, elektromos áram pedig jószerivel csak a televízióhoz kellett. Különben meg miért is ne érdemelné meg, hogy kertes házban lakjon, amikor az egész életét átdolgozta, és megbecsült polgára lett egy tisztességesen működő városnak. A költözés egyre csak halasztódott.
Életkörülményei és zárkózott habitusa ellenére meglehetősen kiterjedt ismertséggel rendelkezett a városban, mégpedig munkájának köszönhetően. Több mint huszonnégy éve irányította a köztereken, parkokban, sétányokon felállított szobrok, ívó- és szökőkutak, kisebb emlékművek rendben tartását, téliesítését, állagmegóvását, így sok helyütt és sokat látták az emberek, megjegyezték az arcát. Ezt az amúgy  markánsnak nehezen mondható arcot, amit az alázat és a gyűlölet, a kíváncsiság és a bambaság furcsa keveréke ötvözött. De leginkább a kíváncsisággal keveredő alázat, mire fel a kollégái el is nevezték Vizslának. A gúnynév azonban nem tudott igazán szárnyra kapni – személye mégsem érdekelte annyira az embereket.
Miközben a híradót, majd az aktuális sorozatát nézte, egy-egy pillanatra felrémlett előtte a lyukas tető képe. Még föl is nézett a mennyezetre, mintha közvetlenül a feje fölött lenne a lyuk, amelyen be fog majd esni az eső, a hó, ha nem csinál sürgősen valamit. Időnként a munkájához igénybe veszi a város kosaras emelőjét, az talán fel is érne odáig, de egy szem paláért csináljon ekkora hűhót? Két beosztottja közül az egyik, Gyula bácsi, már a hatvanötön is túl volt, másikuk, Béci, pedig félnótás – nem kérheti meg egyiküket sem, hogy szaladjon fel egy létrán s rakjon rá valamit, amíg végleges megoldás nem ígérkezik. Mert a pala az nem olyan, mint a cserép, nem lehet csak úgy becsúsztatni a helyére, azt szögelni kell. Ekkor jutott eszébe, hogy palája sincs. Két töröttet látott hátul, a sufni mögött, de ide egész kell. Talán a Városrendezés tart ilyesmit a raktárában.
 
Borús képpel, kedvetlenül mászkált az alig egy éve emelt szökőkút és az azt körülölelő medence körül, elsősorban azért, mert emberei nem voltak sehol, pedig már kilenc óra is elmúlt, másrészt meg a szürkés térkőről is az az átkozott pala jutott az eszébe. Itt téblábol, ahelyett, hogy a megoldáson gondolkodna. Hétvégére nagy esőt mond a meteorológia, addig feltétlenül csinálnia kell valamit. Ha befolyna az eső, festőt kell hívnia, de előtte ki kell pakolnia mindent. És ő abba belehal.
– Maga meg mit keres itt, Arnold? – szólította meg ekkor valaki. Dombai volt, a Városrendezési Osztály vezetője, tulajdonképpeni főnöke.
– Hogy mit? Ezt a szökőkutat bontjuk ki, meg a medencét.
– Nem a Margit parkban lenne ma dolguk? Hol vannak az emberei?
Elgondolkodott. Tényleg a Margit parkban kellett volna ma kezdeniük, még ő hívta fel rá az emberek figyelmét.
– Az ördögbe! Tényleg a Margit parkban kezdünk ma.
– Mivel van? Gyalog? Jöjjön, elviszem.
Beszállt a nagy, fekete Hondába, s bár tisztára mosott overallban volt, igyekezett úgy ülni, hogy ruhája ne is érintse az üléskárpitot.
– Mondja csak, Arnold. Maga nem a Rákfogó utcában lakik?
– De ott. Rákfogó utca húsz. Jobb oldalt.
– Akkor jól emlékeztem. A múltkor arrafelé volt dolgom, és mintha magát láttam volna járdát söpörni.
– Én voltam, biztosan. Naponta lesöpröm, mert a második szomszédom felújít és minden trutyit arra hord a szél.
– A Lőw, ugye?
– Igen, ő.
– Jóban vannak?
– Nem mondhatnám. Ööö… nem túl rendes ember.
– Ezt hogy érti?
– Olyan kíváncsi fajta. Meg magának való. Neki mindent, másnak semmit.
– Hallotta, hogy pályázik a Városszépítő Egyesület elnöki székére?
– Hallottam valamit – mondta, pedig nem hallott.
– És mit szól hozzá?
– Azt, hogy ha pályázik rá, meg is szerzi.
– Ezt miből gondolja?
– Mert olyan fajta. Mert… – Nem fejezte be a mondatot.
Hallgattak egy darabig. Észrevette magán, hogy mindenfelé, amerre csak elhaladtak, a háztetőket nézi.
– Főnök úr, lehetne egy kérésem?
– Bármi, csak ne fizetésemelés.
– Nem, egészen másról van szó. – És elmondta a leesett pala történetét.
– Szóval a kosaras emelő kellene.
– Igen. Semmi mással nem tudom visszarakni azt a nyomorult palát.
– Megkaphatja, természetesen. Mint a város régi, hűséges alkalmazottja, miért is ne kaphatná meg.
– Köszönöm – hatódott meg.
– Igen. Szóval ez a Lőw. Csak annyiban érdekelt, tudja, hogy éppenséggel az én lányom is pályázik arra a bizonyos székre. És úgy hírlik, a legnagyobb ellenfele éppen ez a Lőw.
Csak lassan, napok múlva fogalmazódott meg benne, mire is célzott burkoltan a főnöke. Hogy mit kér tőle, cserébe a kosaras emelőért. Igen, de buta volt, hogy nem ajánlotta fel mindjárt! Amúgy is az a véleménye, hogy ez a Lőw egy szimpla figura, egy Rákfogó utcai lakos, hogy jön ő ahhoz, hogy a Városszépítő Egyesület elnöke legyen! Ilyen erővel akár ő is lehetne vagy Czupi bácsi, a jobb oldali szomszéd. Nem tett le ez a Lőw az asztalra semmit, a neve tök ismeretlen a lakosság előtt, ráadásul az utcába is csak pár éve költözött – ki tudja, honnan. Ráadásul egy kiskereskedő, lószerszámokat árul a boltjában, meg ilyesmiket, ezt beszélik, mert ő maga még a bolt környékén sem járt. Hogy lehetne egy lószerszámokkal kereskedő ember a Városszépítő Egyesület elnöke? Maga a gondolat is abszurd. Egy ilyen egyesületnek az elnöke csakis egy tisztességes, munkában megőszült, köztiszteletnek örvendő idős úr lehet, senki más. Ja, és persze egy csinos, határozott kiállású ifjú hölgy, amilyen a Dombai lánya, például. Egyszer látta, bőven el tudná képzelni abban a bársonyszékben, jobban, mint a Lőwöt.
Még aznap kint volt a kosaras emelő, palát is szereztek, amit egy szakértő kolléga seperc alatt a helyére varázsolt. Figyelte, amint Lőw kiáll az utcaajtóba, majd átmegy a túloldalra, hogy megnézze, mi zajlik itt. Remélte, azon töri a fejét, ki lehet ő, akihez egyetlen paláért ekkora készültséggel száll ki a Városrendezés.
Ezután, ha a munkából hazaért, nem reteszelte be mindjárt maga mögött az ajtót, fogta a partvist és letolta a járdát, noha makulátlanul tiszta volt. Aztán az ablakpárkányokat is, a pinceablakokat, meg a járda és az úttest közötti földsávot is rendbe tette. Addig-addig téblábolt odakint, míg Lőw fel nem tűnt a színen.
– Nagytakarítás? – állt meg mellette, egyik kezében laptoppal, a másikban aktatáskával.
– Olyasféle. Volt egy kis munka a tetőn, annak a nyomait takarítom el.
– Ja, a lecsúszott pala?
– Az. Lehozott magával egy csomó trutyit.
– A fő, hogy megvan. Az enyémen is pala volt, de kicseréltem cserepesre. Ez masszívabbnak tűnik.
– Az is, biztosan. Én is gondolkodom rajta. Csakhogy ahhoz újra kéne lécezni.
– Hát igen, de egy hét alatt ripsz-ropsz összedobták. Nem nagy vaszizdasz, higgye el. Nem akarja megnézni?
– Dehogynem.
Így esett, hogy bejáratos lett Lőw házába, noha ő egyetlen egyszer sem hívta át magához. Kicsit bántotta, hogy Lőw nem is erőltette, de meg is nyugodott, hogy legalább nem szimatol nála. Mert ezek egyből kilesnek mindent, s ami megtetszik nekik, azt így vagy úgy, de megszerzik maguknak.
Ami elsőre feltűnt neki, az az volt, hogy a felesége mennyire slampos. Sejtette eddig is, de az a nemtörődöm rendetlenség, ami a ház belsejét uralta, egészen elképesztette. Semmi, még egy szék vagy asztalterítő sem volt a helyén, minden félretolva, odébb csúszva, leesve. És úgy, hogy tudták, hogy jön, mert mindig előre bejelentette. Az meg sem fordult a fejében, hogy azért nem csináltak rendet, mert nem tartották rá érdemesnek. Egyszerűen ilyen volt Lőw, s amint most láthatta, a felesége még inkább.
Aztán ott volt az a sajátos bűz is, amit a házukban érzett. Mint mikor penészes kenyér kerül elő a kenyértartó mélyéről, vagy odaégetik a sajtos pogácsát. Mit esznek ezek? A gyerekek meg? Jobb nem beszélni róluk. A két kislány még úgy ahogy egészségesnek látszott – elsőre meglepődött kicsit, mert mindig úgy tudta, hogy csak egy lányuk van –, de a fiú halottfehér arca, amint bámult rá hosszú, fekete haja alól laptopjába temetkezve, maga volt a lidércnyomás. Neki nem volt gyereke, amiért most hálát adott a sorsnak – kinek volna kedve ilyen békákkal vesződni? Igaz, gondolta, talán mondhatna nekik valamit ő is, de egy „Sziasztok”-on kívül semmi nem jött a szájára. Amúgy sem miattuk jött ide.
Mikor először kínálták étellel, visszautasította. Másodszorra is. Vacsoráztam már, mondta, pedig nem volt igaz. Mióta a felesége meghalt, nem vacsorázott.  Ez volt az egyetlen közös étkezésük, úgy érezte, ennyivel tartozik az asszony emlékének. Állva majszolt el valamit, amit a hűtő elejében talált, de ezt semmiképpen nem nevezte volna vacsorának. Igaz, a tévé előtt ülve befalt még ezt-azt, de az se főtt étel volt, inkább valami chipsféle. Azonban mikor egyik este Lőwné fasírtgolyókkal gazdagon megrakott krumplifőzeléket rakott az asztalra, s ő, már eljövőben, éppen a konyhán téblábolt, nem tudta azt mondani, hogy köszöni, nem kér. Az étel látványa, de főleg az illata azokat az emlékeket idézte fel benne, amikor még emberi módon táplálkozott, emberi körülmények között. Szégyenkezve bár, de leült egy alája tolt székre, és rendesen fogyasztott a főzelékből. A maradékot, amit Lőwné felajánlott neki, egy szempillantás alatt magába lapátolta.
Persze eltökélte magában, nem hagyja, hogy az ilyen primitív gesztusokkal – ő is megvendégelte volna Lőwöt, ha egyszer is átment volna hozzá – eltereljék figyelmét látogatásainak céljától. Könnyen jótékonykodik az, gondolta, akinek van, bár igazság szerint sohasem látta, hogy Lőwnek annyija lenne. Tehetősebbnek, zsírosabbnak gondolta, és most már azt is nehezére esne megmondania, miért. Mert örökké a házán bütykölt, mert egy szürkülésnek indult foltot, egy gombostűnyi lyukat nem bírt elnézni rajta? Istenem, hát vannak ilyenek. De jól tudta, nem ez most a csapás fő iránya, neki másra kell koncentrálnia. Arra, amire Dombai számít, s amiről mindeddig fikarcnyi információt sem szerzett. Össze kell hát szednie magát, annál is inkább, mert idővel be kellett látnia, hogy Lőw, de még Lompos Ágnes is, ahogy a feleségét hívta, valahogy mintha többet tudnának a világról, mint ő. Pedig ő is nézte a híradót minden este, és a helyi lapot is járatta.
Mint a város kiváló és értő ismerője, próbált arrafelé elindulni, amerre úgy gondolta, Lőw a saját vermébe esik. A Városszépítő Egyesület elnöke akar lenni, de eddig úgy vette észre, keveset tud a városról, legalábbis annak köztéri szobrairól, templomairól. A múltkor például összekeverte a Kölcsey szobrot a Batsányival, de ez még hagyján. A Szent György templomot is a Szent Jánossal! Hohó! Ez az ember nem ismeri a várost! A Vörösmarty szoborról meg egyáltalán nem is tudott! Hát persze, hogy is tudna, hiszen jövevény. Betelepült. Öt éve sincs, hogy az utcájukba költözött, és máris elnök akar lenni! Ezt neki mint lokálpatriótának meg kell akadályoznia.
S aztán ott voltak a politikai nézetei. Mindketten óvakodtak tőle, hogy ebbéli álláspontjukat a másik előtt kifejtsék, de neki néha azért sikerült kiugrasztani a nyulat a bokorból.
– Mit szól az M85-höz? Szépen épül, nem?
– Nem járok arra – morrantotta Lőw.
– Már majdnem a határig ér. – Ő sem járt arra, mondták neki.
– Épp ideje, négy évvel ezelőttre ígérték. Még az előző választások előtt.
– Hát… közbejöhetnek dolgok.
Csak órákkal később, már otthon jutott eszébe, mi is lett volna a jobb válasz az elnyökögött ostobaság helyett, de akkor már késő volt. Lőwvel soha nem lehetett újrakezdeni ugyanazt a vitát, ha akkor visszaszaladt volna, akkor sem. Mint aki örökké valami vágtató izén ül, amiről nincs leszállás.
Hetek múltán, mikor először találkozott úgy Dombaival, hogy tudott pár szót váltani vele, rögtön belevágott.
– Ez az ember annyit sem tud a városról, mint egy ötödik osztályos gyerek. Képzelje…
– Kicsoda? – kérdezett vissza a főnöke.
– Hát a Lőw. Leteszteltem! Vizsgának vetettem alá. Afféle városi kvízt állítottam össze, amibe szépen belesétált. Mármint belebukott. Tíz kérdésből egyre ha tudta a választ.
– Kvízt? Hogy-hogy…?
– Na, nem úgy… óvatos voltam, neki fogalma sem volt róla, hogy…
Csak lassan esett le neki, hogy Dombai nem tudja, miről beszél. Nem emlékszik talán, hogy mit kért tőle? Hogy mivel bízta meg? Hülyén állt a főnöke előtt, de magában azt gondolta, nem neki kéne hülyén állnia.
– Szóval, ez a Lőw nem lehet ellenfele a… – mondta még, de Dombai már nem figyelt rá.
Gyula bácsitól, a beosztottjától tudta meg, hogy Dombai lánya személyében már vagy egy hónapja megválasztották a Városszépítő Egyesület új elnökét.
– Meg volt támogatva a kis hölgy, alulról, felülről, ha érted, mire gondolok – mondta a jól értesültek felsőbbrendűségével az öreg.
Este átment Lőwhöz. A férfi kint ücsörgött egy kettes létra tetején a kertben, kezében egy metszőollóval az egymásba gabalyodott rózsahajtások között próbált rendet teremteni.
– Idefigyeljen, szomszéd, akart maga valaha is a Városszépítő Egyesület elnöke lenni?
– A Városszépítő minek?
– Egyesületnek.
– Hát… nem igazán. Csak éppen…
– Csak éppen?
– Csak éppen egy rossz pillanatomban… Szóval megpályáztam, de nem gondoltam komolyan.
– Nem gondolta komolyan?
– Nem. Tudja, az ember néha őrültségeket is csinál, csak azért, hogy normális maradjon.
– Ezt nem értem.
– Mert néha elbizonytalanodik annak megítélésében, hogy mi is a normális. Ehhez kellenek az őrültségek. Hogy tisztán lásson és egy időre ismét meg tudja ítélni, hova is való. Magával még nem esett meg ilyesmi?
– Nem, soha.
– Érdekes. Velem már többször is.
– Többször?
– Na, hát úgy évente, kétévente. Hanem én is kérdezhetek magától valamit?
– Csak tessék – motyogta.
– Ért maga a rózsákhoz?
– Én? Semmit. Az én kertemben csak fák meg bokrok nőnek.
Szívesen megkérdezte volna Dombaitól, hogy mi volt ez. Hogy miért kérte tőle, hogy nézzen utána ennek a Lőwnek. Mert megkérte, még ha mondani nem mondta is. Nem lehet ennyire ostoba, hogy félreértette volna. Hiszen a kosaras emelőt is azért kapta. Határozottan emlékszik rá.
Nem tehette meg, hogy ettől kezdve kerüli Lőwöt. Igazság szerint nem is akarta. Furcsának tartotta ugyan a férfit, de volt benne valami különleges, ami megtapadt agyának azokban a redőiben, amelyek nem az élet mindennapos megszervezéséért voltak felelősek. Megfogalmazni nem tudta, hogy mi ez, de érezte, hogy van, és megőrizendő dolognak tartotta. Mert ezen a Lőwön látszik, hogy hülye, de az is látszik rajta, hogy mégsem az. Ki tud az ilyen emberen kiigazodni?
 





Ross Károly
Ház eladó
 
 
– Cigánynak, arabnak, kurvának nem adhatjátok el. Megegyeztünk?
– Honnan tudnánk… kérdezzük meg tőle?
– Azt hittem, fiam, ennyi idős korodra már tisztában vagy az egyes rasszokkal. Legalábbis ezekkel.
– A kurva mióta rassz?
– A kurva az kurva. Rá van írva a külsejére. Csak van hozzá szemed.
– Van. De ha már itt áll előttem…
– Megmondod, hogy bocs, de közben kaptál egy jobb ajánlatot. Agyő.
Költözni akartak. Régóta tervezték, de nem mertek szólni a szülőknek. Direkt nekik építették a kerti toldalékot, egyetlen közös fala volt a régi házzal, a bejáratot, a kertet együtt használták. Egy ismerősük segítségével külön lakásnak nyilvánították, külön helyrajzi számmal. De még mindig hezitáltak, míg végül a fiú a szülei elé állt.
– Mégis, megkérdezhetnénk, hogy miért?
– Úgy gondoltuk, nem indokoljuk – mondta a fiú. 
– Egyszerűen csak mehetnéketek van?
– Úgy valahogy.
– Hát ez fasza! – fakadt ki az apa.
Árulás volt, csúnya árulás. Még talán rosszabb is. Az apja majdnem beleszakadt a munkába, mikor a toldalékot építették, bankbetétje teljesen lemerült. És most nem merik megmondani neki, hogy a lakásért kapott teljes összeget vinni akarják magukkal.
Az első érdeklődő egy doktornő volt a férjével. Végigkritizálták a lakást, és már mentek is. A második egy középkorú nő, aki idős anyjának szerette volna, de mivel öt lépcsőfok vezetett az ajtóhoz, meg sem mász